Tárgyalkotó hagyomány – egy kiállítás születésének kulisszatitkai

Tizennégy éve, 2009. június 26-án a múzeum Országzászló téri épületének első emeletén nyílt meg a Tárgyalkotó hagyomány – fejezetek Fejér megye néprajzából című néprajzi állandó kiállítás, amely a terület hagyományos népi kultúrájáról ad áttekintést a néprajzi gyűjteményben őrzött tárgyak segítségével.

Mérföldkő ez a tárlat a múzeum, a néprajzi muzeológia és Fejér megye néprajzi kutatásának történetében egyaránt, hiszen hasonló nagyságrendű, átfogó néprajzi állandó kiállítás mindezidáig nem készült intézményünkben. Több évtizedes kutatómunka, gyűjtés, muzeológus generációk gyűjteményt gyarapító tevékenységének szintézise jöhetett itt létre. Marosi Arnold (1873–1939) múzeumigazgató, Varga Marianna (1926–2017), Pesovár Ferenc (1930–1983) néprajzkutató elődök valamint a jelenleg és közelmúltban itt dolgozó néprajzos muzeológusok: Varró Ágnes és Lukács László tárgygyűjtései és kutatásai jelentették az állandó kiállítás szakmai alapját, amely teljes egészében a múzeum saját néprajzi anyagára épül. Időszaki tárlatok alkalmával számos, itt is szereplő, kiemelkedő jelentőségű, nagy esztétikai értékű darabbal már találkozhatott a múzeumot látogató közönség, azonban a tárgyak jelentős része ezen a kiállításon látható először. Végre lekerülhettek a raktár polcairól, kiszabadulhattak a szekrényekből és elfoglalhatták a múzeumi műtárgyakat leginkább megillető legméltóbb helyet: a kiállítást.

Készül a kiállítás. Fotó: Gelencsér Ferenc

A szakmai szempontokon és elszántságon túl természetesen nagyon jelentős anyagi segítségre is szükség volt a terveink kivitelezéséhez. Ehhez az akkori fenntartónk, Fejér Megye Önkormányzatának támogatására és az Oktatási és Kulturális Minisztérium ALFA programjára benyújtott sikeres pályázat nyomán elnyert összegekre számíthattunk. A megfelelő kiállítótér kialakítását követően elkezdődhetett a kiállítás berendezése. Az installáció elkészítését és a kiállítás forgatókönyvének látványbeli megvalósítását a MAHIR Kiállítás-és Rendezvény Kft. nyerte el.

Lackovits Emőke etnográfus, a Laczkó Dezső Múzeum néprajzi osztályvezetője nyitóbeszédét tartja. Fotó: Gelencsér Ferenc

A papírforma szerint egy állandó kiállítás 6-10 évre készül. A valóság persze mást mutat, hiszen a tapasztalat szerint 18-20 év az ilyen típusú kiállítások fennállási ideje. Aki tehát akár szakmailag, akár financiálisan hozzájárul, közreműködik ennek megvalósításában, bizony hosszú évekre, esetleg évtizedekre is meghatározhatja, alakíthatja az intézmény szűkebb és tágabb környezetében élő közönség, különösen az iskoláskorúak és a múzeum kapcsolatát. A feladat szépsége és méltósága mellett mindez hatalmas szakmai és fenntartói felelősséget is jelent. Elsősorban ezt tartottuk szem előtt, amikor az új állandó kiállítás tartalmi és installációs felépítését elterveztük: a bemutatott anyag megtekintése az esztétikai élményen túl ismeretszerzéssel is párosuljon a különböző korú és érdeklődési körű látogatók számára.

A kiállításnyitó közönsége. Fotó: Gelencsér Ferenc

A kiállítás címe – Tárgyalkotó hagyomány – már sejteti, hogy (a múzeumi műfajnak megfelelően) a tárgyak, a néphagyomány alkotta/alakította tárgyak a főszereplők. Valóban, a kiállítás a népi kultúra tárgyainak útját, sorsát követi nyomon azok elkészítőitől, megalkotóitól, az árucserén át a használatba vételükig.

Az alkotókat, a tárgyak létrehozóit a kézművesek, céhes iparosok munkáin, a pásztorművészet és a háziipar tárgyain, termékein keresztül hozzuk közel. A Fejér megyei és a székesfehérvári céhek világát gyűjteményünk legrégibb és legértékesebb tárgyaival idézzük fel. A habánok 17-19. századi székesfehérvári működését eddig a raktár polcain várakozó, remekbe szabott egyedi ónmázas fajansz edények képviselik a kiállításon. A megalkotást, elkészítést követő állomás a tárgyak sorsában a csere, az adás-vétel, melyet egy vásártérre emlékeztető teremrészlet kialakításával érzékeltetünk, felsorakoztatva a korabeli vásárokon is kínált portékákat. Láthatunk itt kékfestő, késes, mézeskalácsos sátrakat, valamint a Közép-Dunántúl legjelentősebb fazekasközpontjában, Csákváron készült edényeket. Itt kapott helyet egy piacra igyekvő, négykerekű tejeskocsit toló felsővárosi asszony, Kati néni alakját idéző bábu. A pásztoréletet és a pásztorművészetet gyűjteményünk egyik legértékesebb csoportjával, a változatos pásztorfaragásokkal reprezentáljuk. A kiállításnak ezen a részén találkozik a múlt és a jelen népművészete. A Fejér Megyei Népművészeti Egyesület valamint a Fehérvári Kézművesek Társasága alkotóinak munkái jól szemléltetik a hagyomány továbbélését, a régi motívumok, technikák folyamatosságát. A mai alkotók nagy lelkesedéssel tettek eleget a múzeumi szakemberek felkérésének, és örömmel ajánlottak egy-egy míves darabot a kiállítás számára.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Részletek a kiállításból. Fotó: Gelencsér Ferenc

A kiállítás harmadik nagy egysége a tárgyak funkcióba kerülését, felhasználását, a hétköznapokban és ünnepekben betöltött szerepét mutatja be. A látogató a tágabb, külső világból az ember belső köre, a vallásosság, a kultikus szféra tárgyakban is kifejezhető területére talál. A bodajki búcsúba tartó, ünneplőbe öltözött zarándokok, a szentek kultuszával kapcsolatos emlékanyag, a jeles napok, az esztendő néprajza köréből a híres mohai tikverőzés vagy a pázmándi húsvéti korbácsolás tárgyi anyagát bemutató részletek jelentik ezt a területet. Betekinthetünk egy karácsonyi ünnepi díszbe öltözött parasztszobába ahol a gazda és felesége a karácsonyi abrosszal letakart asztal mellett ülve a betlehemesek játékát figyeli. Jól érzékelhető, hogy a különleges alkalom révén a leghétköznapibb tárgyak is az ünnep részévé válnak. A kiállítás a területünkön legnépszerűbb szentek (Szent Sebestyén, Nepomuki Szent János, Szent Donát, Szent Vendel, Szent István) kultuszát ismertető tablókkal zárul.

dr. Varró Ágnes néprajzkutató

„Székesfehérvárott tartozzunk ünnepelni”

1222. április 24-én adta ki az Aranybullát II. András király

„Az országunk megjavítására vonatkozó dolgokat oly módon rendeljük: Hogy évente Szent István király ünnepén Székesfehérvárott tartozzunk ünnepelni, hacsak sürgős dolog nem jön közbe, vagy betegség nem akadályoz meg ebben. Ha jelen nem is lehetnénk, akkor a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy helyünkön a peres ügyeket meghallgassa, és hogy a szerviensek is valamennyien, akik akarnak, szabadon odagyűljenek.” Ily szavakkal ismerte el a magyar király alattvalóival szemben vállalt kötelezettségét. A gondolatok egy sokat idézett, több szempontból rendhagyó utóéletű forrásban, az Aranybullában maradt ránk.

Az oklevél szellemi értékét a hivatkozás alapja növeli. Elvégre első szent királyunk is beleszőtte a fiához írt Intelmekbe az alábbi gondolatokat: „Óvakodj attól, hogy bíró legyél, örülj viszont annak, hogy király vagy és annak is neveznek. A türelmes királyok uralkodnak valójában; ezzel szemben azok, akik nem béketűrők, zsarnokként viselkednek… Tisztában vagyok vele, hogy a királyság legfőbb ékessége követni a király elődöket és igazodni a tisztes szülők példájához. Aki ugyanis megveti az előttük járó atyák döntéseit, az még az isteni törvényekkel sem törődik, hiszen hát az atyák azért apák, hogy neveljék fiaikat, a fiak meg azért vannak, hogy engedelmeskedjenek szüleiknek.”

Valóban, Szent István mellett II. András apja példájára is hivatkozik. „Új pénzünk egy évig, húsvéttól húsvétig legyen érvényes, és a dénárok olyanok legyenek, amilyenek voltak Béla király idején.” A szilárd gazdaságpolitika kívánalma kortalan üzenet, de az Aranybulla más rendelkezései szintén meglepő elevenséget tükröznek.

„Az országon kívülre birtokot ne adományozzanak, ha egyes birtokokat elajándékoztak vagy eladtak, akkor azokat adják vissza az ország népének, hogy kiváltsák… a nádoron, a bánon, a király és a királyné udvarispánján kívül senkinek se legyen két méltósága.” Előbbi rendelkezése a hazaiak kezén megtartandó földtulajdon kívánalmát fogalmazza meg, utóbbi a politikai tisztséghalmozás korlátozását írja elő; mindkét imént idézett rendelkezésének vezérlő elve érvényes és hatályos a XXI. század Magyarországán.

Az Aranybulla az első királyi határozat Magyarországon, amelyet oklevél formájában adtak ki; mégsem megjelenési formájáról, hanem megpecsételésének módjáról híresült el. Hét példányban készült, többször is átírták, sokat hivatkoztak rá; holott egyetlen eredeti példánya sem jutott korunkra.

Mi a különbség egy aranybulla és az Aranybulla között? Az aranybulla aranypecsétet jelent, amit egy jogi rendelkezés hitelének megerősítése végett függesztettek a rendelkezést tartalmazó oklevélre. Korábban már használt aranypecsétet II. András apja, III. (Nagy) Béla király (1172–1196) is, az ő fiai közül az elsőszülött, Imre király (1196–1204) több aranybullás kiváltságlevelet adott ki, ráadásul 1202-ből fennmaradt aranybullája tartalmazza a magyar államcímer vörös-ezüst mesteralakjának első előfordulását. Így érkeztünk el Imre öccséhez, II. András királyhoz (1205–1235), akihez nemcsak több aranybulla, hanem az Aranybulla fűződik. Az írásmód azt jelenti, hogy ez az oklevél közjogi és történelmi jelentőségénél fogva kiemelkedett a többi közül.

Mindez kétes értékű dicsőséget jelenthetett II. Andrásnak, mert nem önként, hanem csak az uralkodásával elégedetlen ellenzék, az Imre-párti előkelők nyomására adta ki. András ekkor, 1222-ben már 9 évvel túl volt első felesége, Merániai Gertrúd elvesztésén, akinek főúri kezdeményezésű meggyilkoltatása egyfajta figyelmeztetést is jelenthetett.

A kényszer hatására tett oklevélkiadást nemcsak az egyes „rosszindulatú, vagy saját hasznukat hajhászó emberek tanácsára hallgató némely királyok” emlékét illető, igen kritikus (burkoltan önkritikus?) hangvétel bizonyítja, hanem – legfőképpen – a rendelkezés végére illesztett ellenállási záradék. Józan ésszel belátható, hogy egy koronás király aligha írná le önként, jó kedvéből az alábbit: „Elrendeljük, hogy ha mi, vagy valamelyik utódunk valaha is ezzel a rendelkezéssel szembehelyezkedni akarna, ezen oklevelünk alapján a hűtlenség minden vétke nélkül, országunknak úgy a püspökei, mint más jobbágyai, valamint nemesei valamennyien és egyenként a jelenlegiek és utódaik nekünk és utódainknak mindörökre ellenállhassanak és ellentmondhassanak.”

Az Aranybulla – amint azt olvashattuk – elrendeli a székesfehérvári törvénynap Szent István ünnepén való megtartását, több intézkedést hoz a királyi szerviensek védelmére. A fent idézett ellenállási jogban pedig példás önkorlátozás ölt testet. Ezért, ha az Aranybulla nem tekinthető alkotmánynak, de áthatja valamiféle alkotmányos szellem.

Az Aranybullát hét példányban állították ki. Az elsőt a pápának küldték, hogy írassa be regisztrumába, a másodikat a johanniták, a harmadikat a templomosok kapták, a negyedik maradt a királynál, az ötödiket az esztergomi, a hatodikat a kalocsai káptalan, a hetediket pedig a nádor őrizte; nem túl jól, mert csak 1351-es átírásában maradt ránk.

„Kelt Ccletusnak, udvarunk kancellárjának, az egri egyház prépostjának kezéből az Ige megtestesülésének 1222. évében… uralkodásunk 17. évében.” E datálással zárul az eredeti oklevél. Az 1205. május 29-én megkoronázott II. András uralkodásának 17. esztendeje pedig 1222. május 28-áig tartott, vagyis az Aranybulla e nap előtt kelt. Az április 24-i, Szent György napi kibocsátást pedig az ünnepnap kiemelkedő jelessége révén vélelmezhetjük okkal. Végül az eredeti oklevél kiadási helyéről kell szólnunk, amit a Szent István király ünnepén tartandó törvénynap kimondatlanul is hazánk Árpád-kori koronázó fővárosában, Székesfehérvárban határoz meg.

Szabados György

Beporzók napja

„Aki a virágot szereti, rossz nem lehet!”

Magyarországon 2018 óta tartjuk március 10-én a Beporzók napját.

A beporzó élőlényeket ünnepeljük ezen a napon. Azokat, amelyek nélkül kisebb lenne a terített asztal, kevesebb lenne a növényi eredetű élelmünk és egyéb, növényekből nyerhető nyersanyagunk.

A kezdeményezés a beporzók szorgos munkájának ünneplésére, segítésére és védelmére szólítja fel a társadalmat. A háttérben a rovarvilág és a beporzást végző rovarok világszerte, de elsősorban az északi féltekén tapasztalt pusztulása, azaz a konkrét természetvédelmi probléma és annak orvoslása áll. Fontos célja, hogy ismeretterjesztéssel, jó módszerek bemutatásával a lakosság aktivizálódjon, figyelemmel forduljon a természet védelmének e fontos területe felé. Nem kevésbé fontos cél az ifjúság környezeti nevelésének kiterjesztése is.

A beporzók napjának szellemisége nem csak a háziméhre, a méhalkatúakra koncentrál, hanem minden beporzó élőlényre, hazánkban elsősorban rovarokra. A világon azonban sok madár és denevér által megporzott virág, illetve növény létezik, őrájuk is kiterjed a figyelem.

Beporzók nélkül mi sem élhetnénk emberhez méltó életet a Földön. Haszonnövényeink zöme, az ételeinket, italainkat, fűszereinket, gyógynövényeinket adó növények egyharmada igényli a beporzást. Ezt nem lehet technológiával, drónokkal megoldani, rá vagyunk utalva a beporzókra.

Másképpen fogalmazva, a termesztett növények kétharmada és az élelmiszereink egyharmada beporzóktól/rovaroktól függ.

Sajnos kevés figyelmet fordítunk a bennünket körülvevő élővilágra.

Alig vesszük észre, micsoda nyüzsgés folyik a természetben és a gazdálkodó helyeken a növények körül. Magától értetődőnek vesszük, hogy a növények termést hoznak, és nem gondolunk arra, hogy mennyi tennivalója van vele a természetnek. A folyamat haszonélvezői nemcsak mi, emberek vagyunk. A beporzással a növények is jól járnak, és az állatvilág is. Az egymásra utaltság abban is megnyilvánul, hogy a megporzásért a virágok cserébe nektárral, virágporral táplálják a beporzókat. Egyik élőlény-csoport sem tud hatékonyan létezni a többi nélkül, az egymásra utaltság nyilvánvaló.

A rovarvilág más módokon is meghatározó eleme a földi életnek (Állati ürülék lebontása, talaj lazítása, a lehullott avar eltakarítása stb.). Mára viszont erősen veszélyeztetetté vált, globálisan 1-1,5 százaléka tűnik el évente. Ez nagy veszélyt jelent, hiszen rovarok, és különösen beporzók nélkül nem tudna fennmaradni a mai élővilág. Védelmük, életterük megtartása létfontosságú feladatunk és kötelességünk.

Annak ellenére, hogy a beporzók közül leggyakrabban a méheket emlegetjük, a jeles nap arra is jó, hogy megismerjük a többi állatfajt is, akik ezzel szorgoskodnak. Például a különböző hazai lepkéket, a kacsafarkú szendert, csigákat és egyéb méhfajokat, darazsakat, légyfajokat, vagy éppen az amerikai kolibrit.

Ismerjünk meg néhány érdekes beporzót!

„A leggyakoribbak persze a rovarok: bogarak, legyek, poloskák, lepkék, méhek. De ne csak a házi méhre gondoljunk, hanem sokkal inkább a méhalkatúak nagy csoportjába tartozó mintegy 20.000 fajra. Többnyire nem családban, hanem magányosan élő művészméhekre, bányászméhekre és a házi méhnél lazább szervezetben élő poszméhekre. A művészméhek nem véletlenül kapták ezt a nevet, elképesztő építőmesterek. Sok fajuk csövekbe, például löszfal vagy nádszál üregébe hord nektárt és virágport, beletojja tojását, és lefalazza a kis bölcsőt. A faliméhek sárral falaznak, a szabóméhek levelekből kiszabott kis kerek foltokkal. Igen ám, de ilyenkor ott ólálkodnak közeli rokonaik, a kakukkméhek, amelyek igyekeznek saját petéjüket is becsempészni a bölcsőbe a lefalazás előtt. A nevük alapján könnyű elképzelni, hogy mi történik, ha ez sikerül. A gyanútlan faliméh vagy szabóméh újabb adag nektárt és virágport gyűjt, belepetézik, falaz, majd újra és újra, amíg csak az üreg meg nem telik az egymás mögött sorakozó kis bölcsőkkel. Következő tavasszal visszafelé haladva kelnek ki egyesével az utódok – vagy a kakukkméh-utódok. És ez csak egy példa volt a méhek sokszínű világából. A később virágzó gyümölcsfáink, mint az alma, a körte beporzásában legnagyobb szerepet betöltő bányászméhek a talajba ásott üregekben alakítják ki az utódok nektárral-virágporral teli bölcsőit.”
(Vásárhelyi Tamás: Beporzók napja  – Aki a virágot szereti, rossz nem lehet! Élet és tudomány, 2018. 02. 28. Letöltés helye: https://eletestudomany.hu/beporzok-napja-aki-a-viragot-szereti-rossz-nem-lehet/ )

Egyre többet beszélünk a fenntartható fejlődésről, a fenntarthatóságról, ami azt jelenti, hogy a földi élővilág továbbra is ugyanúgy tudjon működni, ahogy eddig. Ez alapja és feltétele annak, hogy az emberiség továbbra is létezhessen.

Mit tehetünk saját környezetünkben ennek érdekében?

A beporzók megismerésén túl az aktív védelem a legfontosabb. Az egyszerűen elkészíthető rovarhotelek, a rovarirtó szerektől való tartózkodás, rovarlegelők telepítése, rovaritatók kihelyezése lehet a kezdet.

Különösen fontos, hogy a méhek számára megfelelő virágzó, bolygatatlan területek mindenhol megtalálhatóak legyenek. Ezek az úgynevezett méhlegelők, amelyek lehetnek erdősávok, fasorok, virágos mezők, árokpartok, útszegélyek, vagy vetett, virágzó növények akár a mezőgazdasági táblák szegélyében, akár a gyümölcsösök és szőlők sorközében, akár közparkokban. Egy méhlegelő annál jobb a méhek számára, minél több különböző virágfajt tartalmaz, hiszen így a különböző időben virágzó növények akár egész évben képesek táplálékot és otthont biztosítani.

A mezőgazdaság rovarbaráttá tétele már nehezebb feladat, itt nemzeti, sőt nemzetközi összefogásra volna szükség. Reméljük még nem késtünk el vele.

Krizsány Anna kurátor

Színes patikaszerek

A régi patikai gyakorlatban több érdekes, színes anyagot használtak. Részben a gyógyszerek és egyéb patikai termékek esztétikusabbá tétele volt a cél, de kozmetikai használatra szánt készítmények alapjául is szolgáltak. Az egykori Fekete Sas Patikában is több színezékként és gyógyszerként egyaránt használatos szert tartottak. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány érdekesség ezekről.

A piros, vörös színt adó Coccionella, azaz bíbortetű, más néven kármintetű az egyik legismertebb és leggyakrabban használt alapanyaga a kármin tartalmú színezékeknek.

A bíbortetű, illetve népies nevein bíborbogár vagy pirék (Dactylopius coccus), a pajzstetvek (Coccoidea) közé tartozó rovarfaj. Cochinelle-tetűnek is nevezik. Eredeti hazája Mexikó, ahol a fügekaktuszok (Opuntia-fajok) nedvét szívja. 1518-ban került Európába, ahol azonnal felfedezték használatának sokféleségét.

Eleinte a növény magjának tartották, csak a 17. század végén jöttek rá, hogy valójában állatról van szó. Gyógyszerként és festékanyagként egyaránt alkalmazták. Engedélyezett élelmiszerfestékként ma is használják E-120 jelöléssel. A patikamúzeumban ma is ki van állítva egy gyönyörű festett fatégely, ami valaha a kármintetű tárolására szolgált.

A SYR KERMES, (Syrupus kermesinus) azaz karmazsinszirup szívgyógyszerként, vizelethajtóként, görcsoldóként és lázcsillapítóként is használatos volt.

A cukorral tartósított szer feliratos, ónbetétes edénye szintén megtalálható a Fekete Sas Patikamúzeumban.

A kármin Európában megbolygatta a divatvilágot, mert egyből a tökéletes kozmetikumot látták meg benne.

Patikákban árusították a TORNA SOLIS, azaz spanyol virág nevű szépítőszert, ami nem más, mint arcpirosító. Ez egy lenvászonból készült kis párnácska, amit bíbortetű főzetébe mártottak.

A szépítőszernek egy érdekes emléke a „Bementem a patikába” című magyar nótánk, ami humorosan örökít meg egy ilyen szépítőszeres történetet. A kármin a dekorkozmetikumok között ma is előkelő helyet foglal el például rúzsok alapanyagaként.

De hogyan is készül ez a sokoldalúan használható színanyag? A nőstény rovar tartalmazza a festékanyagot, a kármint. Az állatot porrá törik, majd feloldják, szűrik, majd a lét besűrítik. Ez olyan tartós és ellenálló színezék, hogy a vele festett textil sem a mosástól, sem a napfénytől nem fakul.

A SYR KERMES karmazsinmag szirup másik alapanyaga növényi eredetű is lehetett. Az alkörmös nevű növényből készült a syrupus phytolaccae, azaz alkermes, vagy Ábel vére. Ezt a növény bogyójából (baccae phytolaccae), készítették szintén cukorral. Gyógyszerként ájulás és erős szívdobogás esetén használták. Ma homeopátiás szerek készülnek belőle.

Az alkörmös mag szirupot az 1745-ben megjelent Pozsonyi Taxa Syrup Granorum Kermes címszó alatt említi. Árultak még akkoriban karmazsin magból készült lét (succus) és nyalatot (elektuárium) is, amit szintén említ a Taxa.

A más néven festőszőlőnek, vagy karmazsinbogyónak, berzseny vérfürtnek is nevezett növény napjainkban erős invazív gyomnak számít, irtása fontos. A karmazsinszirup leggyakrabban az amerikai karmazsinbogyóból készült, ami az alkörmösfélék családjába tartozó lágy szárú, évelő növény. Egyes részei erősen mérgezőek. Régebben ételfestékként, főleg borok színezésére használták. A növény sötétlila bogyója textilfestékként is jól ismert.

Krizsány Anna kurátor

Források:

• Az ember és a természet a gyógyszerészetben. Galenus Budapest, 2007. 52.p.
• Kazay Endre: Gyógyszerészi lexikon, Galenus lapkiadó Budapest, 2000.
• Magyary-Kossa Gyula Dr.: Magyar orvosi emlékek I. – A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 121. (Budapest, 1929). Bugát és a magyar orvosi nyelv
• Grabarits István: A XVIII. századi magyarországi Materia medica

                                                                           

A karácsonyi habkarika, avagy hogy kerül habcsók a patikába?

Sok érdekes titkot rejteget a patikatörténet. Számos készítményről, édességről nem is gondolnánk, hogy valaha gyógyszertári laboratóriumban született. Ezek közé tartoznak például a különféle szirupok, amiket ma szörpként ismerünk, vagy a kandírozott gyümölcsök, a különféle lekvárok, cukorkák és a habcsók. Karácsony közeledtével több helyen kínálnak különféle fenyődíszeket, ezek egyike a közismert habkarika. De hogy kerül ez a sokféle édesség pont a patikába? Ma már egyáltalán nem jutna eszünkbe a patikában ilyesmit kérni.

A legrégebbi időktől kezdve a gyógyászati célra szánt készítmények tartósítása létkérdés a szakmában. Kezdetben az orvosságokat mézzel tartósították, ami lehetővé tette, hogy minél tovább eltarthatók legyenek, megőrizzék hatásosságukat. Ezen túl a többnyire keserű, vagy rossz ízű, nehezen bevehető szereknek jót tett az édes íz, így könnyebb volt őket bevenni. Régen a patikusok mesterségéhez tartozott a gyógyszereken túl az édességek készítése, a cukrász szakma még akkoriban nem létezett.

A középkorban már, a főleg Indiából, vagy a Köze-Keletről behozott igen drága cukorral is konzerváltak gyógyszereket, de ezt csak a gazdagok tudták megfizetni. A cukor ára az aranyéval vetekedett. A gyógyszerészet történetének ezt az időszakát a „cukor-méz gyógyászat” korszakaként ismerjük. A cukor használata akkoriban egybefonódott a gyógyszerész szakmával. Egy korabeli francia szólásmondás szerint: „Nótárius pecsét nélkül, patikárius cukor nélkül hajítófát sem ér.”

Fotó: Gelencsér Ferenc

Dél-Amerika gyarmatosítása után. de különösen a 17. századtól kezdve a cukorgyártás nagy méreteket öltött, így sokkal olcsóbbá, hozzáférhetőbbé váltak a kevésbé jómódúak számára is az ily módon készített orvosságok, édességek. (Ekkortól számítható Európa népességének gyors ütemű fogromlása is.) A cukorral könnyebb volt bánni, mint a mézzel, egyszerűbb volt a tárolása, szállítása és több területen lehetett felhasználni. A 18. századtól kezd lassan önállósulni a cukrászmesterség, némileg elkülönülve a mézeskalácsosságtól.

A patikák egyre nagyobb mennyiségben kezdték használni az ekkor még süvegformában forgalmazott, „nádméznek” nevezett cukrot. Számos gyógyszer és egyéb patikai termék készült. Például gyógycukorkák, pasztillák, drazsék, szirupok, liktáriumok, vagy a fent említett habcsók.

A 20. században ezek elnevezései is rögzültek, ekkortól kezdték „trochiscusnak”, vagy „turbinolának” nevezni a kúpos, vagy csigaház alakúra formált, néha hatóanyag nélküli habcukorkákat. A trochiscus szó a görög „trochos” – kerék, korong, golyócska – szó kicsinyítő képzős alakja. Alapanyaga általában cukor, keményítő, tojásfehérje, és víz volt. A habmassza általában három féle módon készült. 1. enyvből cukorral, 2. tojásfehérjéből porcukorral, 3. tojásfehérjéből és főzött cukorral. A kész masszát lecsípett hegyű papírtokból, vagy csiga alakú nyílással ellátott fecskendőből bádoglapra nyomták ki, majd meleg helyre állítva megszárították. Létezett olyan trochiscus, amibe eleve belekeverték a hatóanyagot, de a kereskedelemben kaphatók voltak hatóanyag nélküli habcukorkák is. Ezeket az alkoholban oldott hatóanyag rácsepegtetése által tették hatásossá. Arra is alkalmas volt, hogy a nagyon rossz ízű, nehezen bevehető gyógyszereket, pl. keserű tinktúrákat, erre csepegtetve könnyebb legyen bevenni. Jól használható volt ez a módszer kisgyerekeknél, vagy hányingerrel küzdő betegeknél. A patikusok szívesen tették a kirakatba, díszes üvegserlegekbe helyezve. A halvány pasztellszínekben pompázó trochiscusok kihelyezése, vevőcsalogatónak reklámfogás is volt egyben. (Képeinken a Fekete Sas Patikamúzeum gyűjteményének darabjai láthatók.)

             A habcsók ezzel párhuzamosan jelent meg a 18. században önállósult cukrászatban. Feltalálásával kapcsolatban több verzió ismert. Egyesek szerint Svájcban készítették először egy Mehringen nevű városban (angol neve is innen ered: meringue), mások szerint Lengyelországból került Franciaországba a 18. században, XV. Lajos lengyel felesége révén. Vannak, akik angol eredetűnek gondolják egy ottani, 17. századi recept leírása alapján. Karácsonyfadíszként a 19. században kezdték alkalmazni úgy, hogy lyukasra alakítva fel lehessen fűzni és felakasztható legyen.

Fotó: Gelencsér Ferenc

Akárhogy is van, a habcsók évszázadok óta örvendezteti meg mindazokat, akik kedvelik az édességeket. Ma már rengeteg változata kapható, különféle ízesítéssel, díszítéssel a szivárvány minden színében. Ez a süti egyben tökéletes alternatíva az ünnepi sütésből megmaradt tojásfehérje felhasználásához is. Elkészítése nem nehéz ugyan, de érdemes odafigyelni a receptben leírt utasításokra.

Krizsány Anna kurátor

Források:

• Bartók Adrienn: Formázott és adagolt, szilárd és félszilárd, valamint egyéb, többnyire feledésbe merült gyógyszerformák a tablettázás előtti időkből Szeged, 1999. (Egyetemi szakdolgozat)
• Kazay Endre: Gyógyszerészi lexikon 4. kötet, Nagybánya, 1900.
• Borsódy Mihály: Az édességkészítés története Budapest, 1995.

Egy kiállítás emlékére

(Rendőrsikoly színesben – avagy Székesfehérvár ezer éve)

50 éve, 1972. május 14-én nyílt meg az István Király Múzeum Országzászló téri (akkoriban Gagarin téri) épületében „Az 1000 éves Székesfehérvár” című állandó kiállítás.

Az ünnepi évben a múzeum több épülete is megújult, az állandó kiállításra és a programgazdag ünnepi évre így tekint vissza a múzeum évkönyve, az Alba Regia: „Székesfehérvár kialakulásának 1000 éves évfordulója és annak megünneplése határozta meg elsősorban évi munkánkat. Az István Király Múzeum központi épületében lebontottuk a tíz éve rendezett állandó kiállítás nagyobb részét, hogy helyet adjunk a „Székesfehérvár 1000 éve” kiállításnak. Az állandó kiállítás megbontása lehetőséget adott a múzeumi adattár kialakítására és a néprajzi raktár kibővítésére. A millennium alkalmából elkészült a Csók István Képtár felújítása, továbbá a Középkori Romkertben a királyi bazilika maradványainak új konzerválása és a romterület átrendezése.”

Épül a kiállítótér és a kiállítás (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Az archív fotók alapján jól látható, hogy az intézmény központi épületében jelentős munkálatok, átépítések és nagy készülődés zajlott. Falakat bontottak és húztak fel, a nehéz középkori köveket csörlők segítségével emelték be az udvari ablakon keresztül az épületbe. Az építkezés teljes anyagi fedezetét a város biztosította, annak ellenére, hogy a múzeum megyei intézmény volt. Az építési munkákat egy „maszek” vállalkozó irányította, Blaumann kőművesmester, azaz Blaumann úr. Ő és a brigádja máskor is dolgozott a múzeumnak, és rendszeresen alkalmazták a püspökségen is.

A kiállítás célja nem nagyszámú történelmi emlék bemutatása volt, hanem annak a jelentős szerepnek érzékeltetése, amelyet Székesfehérvár egy évezred során a magyar történelemben, az ország életében betöltött.

A tárlat kronológiai szempontból három részre oszlott. A forgatókönyvét több éves kutatómunka után a múzeum tudományos munkatársai írták: a középkori és török kori részt dr. Kralovánszky Alán régész, az 1688–1945-ig terjedő időszakét Kovács Péter művészettörténész, a legújabb korét pedig dr. F. Petres Éva régész.

A nézőt elsőként az akkori városkép, a történelmi belváros fotókon megelevenedő képe fogadta.

Enteriőr – 20. század (Fotó: Gelencsér Ferenc)

A jelenkort a történeti korok bemutatása (középkor, török kor, újkor) követte. A belépés után kanyargós folyosón haladhatott végig a látogató a falba épített vitrinek és tablók, tárgyak és dokumentumok sora előtt, s mikor útjának végére ért, és visszatért a jelenbe, maradandó képet kaphatott a város történetéről.

A történelmi séta a legtávolabbi múlttal, a középkorral kezdődött. A korabeli látogatók visszaemlékezései alapján ez volt a kiállítás leghangulatosabb része, mert különleges belsőépítészeti megoldásokkal, hatásos megvilágítással, ívelt falakkal, homorú tablókkal és egyéb szokatlan látványelemekkel lepte meg a nézőket.

Enteriőr – Középkor (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Tárgyi anyagában felidézte a város kialakulásának korát néhány olyan emlékkel, amelyek Géza nagyfejedelem idejéből megmaradtak. Utána Szent István király bazilikájának addig ismeretlen érdekességei következtek: sírokból előkerült ékszerek másolatai, pénzérmék, fegyverek, a bazilika híres mozaikpadlójának egy részlete, továbbá a bazilikában emelt királyi trón márványtöredékei alapján készített mása. A bazilika faragott kőemlékeinek, ásatásokon feltárt maradványainak akkor volt az első bemutatkozása: a köveket a folyosó falába építették a rendezők. A „kincseskamra” mélyéből a látogató felé csillogott az egykor Fehérváron őrzött királyi korona és országalma képe. A Képes Krónikából kifotózott jelenetek színes diákra nagyítva, nagy méretben, hátulról megvilágítva függtek a falakon. Vitrinekben állították ki a Codex Albensis és az Aranybulla egy-egy nemesmásolatát.

A török kori rész a hódoltság idejét szemléltette, festett edényekkel, ötvösmunkákkal és számos érdekességgel, mint például a ritkaság számba menő dervis sírkő.

Az újkort öltözeteken, használati tárgyakon, metszeteken, fényképeken, régi újságokon, domborműveken és egyházi tárgyakon keresztül ismertették.

Kiállítási enteriőrök (Fotó: Gelencsér Ferenc, Lenkei Gyula)

A 20. századba visszatérve a kiállítás utolsó része megdöbbentő fotómontázson mutatta be a világháború pusztítását, a romokat, majd az épülő lakótelepeket, üzemeket.

A kiállítás látványát, az installációkat Horváth Ferenc képzőművész tervezte és valósította meg. Horváth Ferencet – aki egyébként díszlettervezőként a 60-as években Jancsó Miklós és Hernádi Gyula közös filmjeiben dolgozott – rendszeresen kérte fel a múzeum kiállítások arculatának megtervezésére. Ez alkalommal is friss, eredeti, látványos, ötletes, a komfortzónából kizökkentő vizuális világot hozott létre. Kreatív gyakorlatiasságára jó példa, hogy a falba süllyesztett vitrinekhez az Ikarus gyártelepén a gyártásból már kifutott buszok szélvédő ablakait használta, amelyeket ő fedezett fel valahol a gyár egy raktárában…

Enteriőr, vitrinek (Fotó: Gelencsér Ferenc)

Horváth Ferenc és Hernádi Gyula a megnyitón (Fotó: Lenkei Gyula)

Látogatók a megnyitón (Fotó: Lenkei Gyula)

A mai digitális korban, amikor kevesen vesznek ceruzát a kézbe, kedvesen bájos az a 70-es évekbeli lelkiismeretes múzeumi módszer, ahogy a kiállítás látványát, forgatókönyvét a munkatársak egyenként rajzolták meg.

A kiállítás forgatókönyve

A kiállítás megnyitóján a megjelenteket dr. Fitz Jenő igazgató üdvözölte, majd dr. Gerevich László akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia régészeti intézetének igazgatója mondott beszédet.

A megnyitó: Tilinger István városi tanácselnök, dr. Gerevich László és dr. Fitz Jenő

A megnyitó közönsége

Szerencsés véletlen, hogy a kultikus sikítozós, karatés magyar krimisorozat, a Linda című film alkotóit, különösen Vayer Tamás díszlettervezőt (aki egyébként a főnyomozót alakította) megihlette a székesfehérvári különleges múzeumi belső tér. Így a Panoptikum (1986) című epizód egyes jeleneteit az Országzászló téren forgatták.

A székesfehérvári múzeumban az 1980-as évek közepén még nem készült színes fotódokumentáció erről a kiállításról, így Lindának „köszönhetően” Önök is láthatják színesben az alábbi perceknél a múzeum egy fontos, meghatározó, ezer évet átfogó, azóta már lebontott kiállításának részleteit.

https://videa.hu/videok/film-animacio/linda8.resz-a-panoptikum-akcio-bunugyi-magyar-xVcxqrx0enSOFtXi

6’44”
7’53”
12’27”
13’13”
29’23”

Izinger Katalin művészettörténész

Köszönöm Kovács Péternek és Lakat Erikának emlékeik megosztását, valamint Ladányi Beáta adattárosnak a fotóanyag összeállításában nyújtott segítségét.

Földrengések – égi jelenségek

1763. június 28. Komárom – 2020. december 29. Zágráb

2020. december 29-én, kedd kora délután, 6,4-es erősségű földrengés pusztított Horvátország fővárosa, Zágráb közelében.

Karácsony és újév között az otthonomban tartózkodtam, és épp az íróasztalomnál ültem, amikor arra lettem figyelmes, hogy a nem kellően rögzített ajtószárnyak egymáshoz ütődve elkezdtek zörögni, felpillantva pedig láttam, hogy a csillár kilengve himbálódzott. Mire tudatosult bennem, hogy mi is történik, lassan visszaállt minden az eredeti állapotába. Majd hallottam a szomorú híreket.

Zágráb közelében már 2020 márciusában komolyabb szeizmikus aktivitást észleltek, az utórengések azóta is tartottak. A december 29-i, kedd kora délutáni, 6,4-es erősségű esemény lehetett a sorozat főrengése. Az afrikai kőzetlemez évente néhány milliméteres sebességgel préselődik az eurázsiai kőzetlemezhez, ez okozta a környéken hatalmasnak számító keddi földrengést. Az egymásnak préselődő roppant tömeg keltette energia felszabadul, a kőzetlemezek pedig törnek, gyűrődnek, elmozdulnak egymáshoz képest. Ilyen határterület húzódik az Adriai-tenger horvát partjai közelében. Több magyarországi településen is érezték a Zágráb közelében kialakult földrengést. Az esemény sokaknak okozhatott riadalmat, bár hazánkban meglehetősen ritkán tapasztalni komolyabb földmozgásokat.

A 2020. márciusi földrengés nyomai a horvát fővárosban
Forrás: Televisia News/Twitter@anacasey17

A munkám során ekkor került a kezembe egy, a Szent István Király Múzeum Könyvtárában őrzött viseltes kötet, mely a benne található beírás szerint egykor Csizmadia Susana és Csizmadia Imre tulajdona lehetett.

Az utolsó lap verzóján döbbenetes eseményt jegyeztek fel:

„Contigit Alba (Ez történt Alba = Ez történt Fehérváron)

Anno 1763 Die 28ª Iunӱ hallatlan nagy föld indulás volt hatotfél órakor reggel úgy hogy az tornyok meg repedeztek harangok meg szollamlattak. Hazok kémények le omlottak.”

Pethő Gergely: Rövid magyar krónika. Kassa, 1729.

A mai Magyarország területén eddig több mint 30 jelentősebb földmozgást ismerünk, a hazai viszonylatban nagyobb, 4-5 erősségű eseményekre megközelítőleg pár évtizedenként van csak példa. A hazánk területén dokumentált első földrengést 456. szeptember 7-én Savariában, a mai Szombathelyen észlelték. Magyarország történetének legnagyobb, 6,3-as erősségű földrengése 1763. június 28-án, hajnali 5 és 6 óra között történt Komárom térségében. Az epicentrum valahol Komárom és Győr között lehetett, és károk is számos településen keletkeztek, Ácson, Bábolnán és Győrben is rongálódtak meg házak, de ekkor pecsételődött meg a zsámbéki templom sorsa is.

Komáromban 63-an meghaltak, sokan megsebesültek, de ennek ellenére a földrengés az erősségéhez képest kevés áldozatot követelt. A hagyományos, vályogból és rugalmas vesszőkből épült parasztházak viszonylag jól ellenálltak a rengéseknek, a veszélyeztetettebb emeletes, kőből épült lakóházakból ekkor még kevés volt a környéken.

A károk pontos mértéke azért ismert, mert Mária Terézia utasítására részletes felmérés készült, és ezekből a feljegyzésekből következtethetünk a rengés erősségére is. Komárom balszerencséje ugyanakkor ezzel nem ért véget: a következő évtizedekben több – minden bizonnyal az elsővel összefüggő – földrengés sújtotta a várost, ezek közül az 1773-as volt a legnagyobb, ekkor újabb 500 ház vált lakhatatlanná.

Karl Friedel korabeli festménye az 1763-as komáromi földrengés által okozott károkról

„Bőg, ordít, ropog: azt vélnéd, hogy ezernyi nagy ágyu

Mennydörög…

Megrendűl egyszerre; törik, szakad, omlik azonnal

Sok gyönyörű váras, falu messze vidékre: Komárom,

Melyet elért főképp az erő, szép várasa pusztúl:

Rázkódik fel-alá; jobbra-balra; potyog le falakról

A vakolás”

Baróti Szabó Dávid költő néhány évvel az események után írta meg A komáromi főldindúlás című elbeszélő költeményét.

„Ahogy a föld rengett,

a magas tornyok is mind a földre estek,

s mennyi kincses templom, dicsőséges falak

lettek semmivé ott egy pillanat alatt!” – fogalmaz egy másik költeményben egy helyi tanító, Štefan Korbely.

A kézírásos bejegyzés tanúsága szerint a komáromi földrengést erősen érezték Székesfehérváron is, ahogy minden bizonnyal a még közelebb eső későbbi móri rengést is. Komáromtól délre, a Vértes és a Bakony között húzódik a Móri árok, amely Magyarország egyik szeizmikusan legaktívabb területe. 1810. január 14-én éppen Mór környezetében volt az a jelentős károkat okozó földrengés, amelyről már tudományos igényű tanulmány is született. A Helytartótanács kérésére Kitaibel Pál botanikus, kémikus, Tomcsányi Ádám természettudós és Novák József megyei főorvos, a Tudós Bizottság tagjai kutatták a móri rengés körülményeit. Kiadványuk 1814-ből az első munka, amely egy rengés okait és hatását tudományos módszerekkel kutatta. Részlet a Közgyűlés számára készült hivatalos latin nyelvű jelentésből:

„Folyó év januárius 14-én a természet legszomorúbb tüneménye, a földrengés Magyarország nagy részében, de különösen Fejér megyében és legkivált Csóka-hegy tájékán mutatta pusztító erejét, mely a fentebb jelzett hegy közelében lévő helységekben és városokban úgy a régebbi, mint a legszilárdabb újabb építményeket is annyira elpusztították, hogy azok a legrettenetesebb iszonyat nélkül nem is szemlélhetők…A nép a földrengés szokatlan hatásai miatt éjjel-nappal fél, mivel hogy a földrengés oka el van rejtve és már annyi idő óta alig számbavehető megszakítással ezen a vidéken minden pillanatban kénytelenek tapasztalni, hogy életük a legnagyobb veszélyben forog.”

1880. november 9-én, reggel fél nyolckor földrengés rázta meg a horvát fővárost. A 6,3-as erősségű rengés emberemlékezet óta nem látott pusztítást okozott Zágrábban. Bár csak egyetlen emberéletet követelt, a belváros történelmi épületeit igen megtépázta a rengés. Ezt az eseményt Festetics Mária grófnő, Erzsébet királyné udvarhölgye is feljegyezte a naplójába gödöllői tartózkodása alatt:

„Szörnyű volt a zágrábi földrengés! Itt is meg lehetett érezni. Éppen fésülködtem, amikor elveszítettem az egyensúlyomat, majd egy kis csendülést hallottam, a függőlámpa himbálózni kezdett, majd megállt. Ekkor mindjárt azt gondoltam, földrengés volt! … Kinyitottam az ablakot, hogy megkérdezzem, érezte-e másvalaki is? Ebben a pillanatban Őfelsége a császár is megjelent … és kérdi, mi volt az a fontos közölni valóm? Amikor ezt megmondták és tényleg senki sem érzett semmit, bizony csúfosan kigúnyoltak és kinevettek. Én azonban kitartottam, és a császár ellovagolt. … Este, úgy 5 óra körül … az uralkodó utasítására Pachmayer udvari vadász tálcán egy sürgönyt hozott nekem azzal az üzenettel, hogy olvassam el. A következő volt reá írva: „Ma reggel Zágrábot szerencsétlenség érte …” Egyszóval rehabilitálva voltam. … Amikor az ebédhez jöttem, Őfelsége a császár már várt reám, és „Ön ragyogóan rehabilitálva van” szavakkal fogadott. Szomorú győzelem volt ez, hiszen oly sokan jártak szerencsétlenül”

A megrendítő természeti jelenségeket – akár földi vagy égi jelenség – megörökítette a kor embere. A fent említett könyvecske másik kézírásos bejegyzése egy fényes természeti jelenségről számol be, amit 1768-ban észleltek Fehérvár felett.

„Anno 1768 5ª Xbris estve hat orakor nagy jel támadott az egen ugy hogy mintha tüzben lángban lett volna az egész város és egy üstökös csillag támadott sok sugárival éjfél után egy oráig.”

Sarkifény-észlelések a nagyszombati csillagvizsgálóból 1768. december 5-én (bal szélen a C/1769 P1 (Messier)-üstökös látható)
Forrás: Meteor 2014. 1. szám

Braila Mária

könyvtáros

Szent István Király Múzeum

Források:

Földrengés.hu

http://www.seismology.hu/index.php/hu/szeizmicitas/a-mult-nagy-rengesei/48-mor-1810-januar-14-m-5-4-imax-8

http://www.seismology.hu/index.php/hu/szeizmicitas/a-mult-nagy-rengesei/49-komarom-1763-junius-28-m-6-2-imax-8-9

Csákberényi csodák: 1300 éves avar sírokat rajzol ki a gyep

Dr. Vécsei László csákberényi polgármester értesített minket, hogy földkábelnek árkot ásó munkások emberi csontokra bukkantak a korábban golfpályának szánt területen. Kiderült azonban, hogy nem is a mostani földmunkák bolygattak meg temetkezéseket, hanem egy évekkel ezelőtt megásott árkot szélesített időről-időre az esőzéseket követően lezúduló víz, számos sírt megrongálva. Kiérkezésünkkor szomorúan mértük fel a temetőben keletkezett károkat. Néhol koponya meredt ránk, másutt pedig állkapocs, vagy éppen lábszárcsont kandikált ki az árok oldalából. Azonnal világossá vált, hogy részben kegyeleti okokból, részben pedig a sírok még víz által ki nem mosott részének megmentése érdekében mentő feltárást kell végezni.

1. kép: A vízmosás által kiszélesített árok oldalából ránk meredő emberi koponya

Az ember vagy a természet csodája? Ősi sírokon sarjad a fű

Éles szemű technikus kollégánk, Kovács Dömötör figyelt fel arra elsőként, hogy a gyep gyanús téglalap alakú foltokat rajzol ki a talpunk alatt. Ekkor vált számunkra világossá, hogy egy úgynevezett soros temető – amikor az azonos vagy hasonló tájolású sírok sorokba rendeződnek – kellős közepén állunk. Több tucatnyi sír foltját rajzolta ki számunkra egyértelműen a zöldellő gyep. Hogy az ember vagy a természet csodája? Maradjunk annyiban, hogy mindkettőé. A golfpálya építése során ugyanis legalább 1 méter földet távolítottak el a felszínről, ahol csak a terméketlen altalaj maradt. Pontosabban nem csak az, mert az egykoron megásott sírok betemetésekor fekete humuszos föld is keveredett a sírgödörbe, ráadásul a megforgatott föld a vizet is jobban megtartja. A gyepnek pontosan erre van szüksége az élethez, míg a sírok körül, a tápanyagszegény és vizet elvezető altalajon nem tudnak megmaradni.

2. kép: Téglalap alakban zöldellő gyep az 1300 éves avar kori sír fölött

Vajon kik és mikor temetkeztek ide?

Az első csodálkozásunkat a kíváncsiság váltotta fel: vajon milyen régi temetkezési helyen állunk? Soros temetők ugyanis több régészeti korszakban is előfordulnak. Egy jellegzetes temetkezési szokás alapján azonban rövidesen választ kaptunk a kérdésünkre. Már az első kibontott sír alján megfigyeltük, hogy a végén lemélyítették. A síraknák aljának a lábfejek és fej környékén történő lemélyítése az avarokra jellemző temetkezési szokás.

3. kép: Lemélyítés a lábfejeknél. A sírok két végének lemélyítése jellegzetes avar temetkezési szokás. A felsőtest egy részét elmosta a víz

Magyarázatára több elmélet is született, a legelfogadottabb szerint a temetési szertartás során a koporsó leeresztésére szolgáló kötél kihúzását könnyítették meg a lemélyítések. Az avarok ugyanis rendszerint fakoporsóba temetkeztek, amelynek közvetett vagy közvetlen nyomait gyakran megleljük.

4. kép: A fekete nyilakkal jelölt halványbarna humuszos csík a sír két szélével közel párhuzamosan az elkorhadt koporsó nyoma. Már itt, a bontás közben előbukkanó koponya szintjén látszódott a fej felőli lemélyítésre utaló sötétbarna folt

A gyászoló közösség által az elhunyt sírjába helyezett tárgyak, az úgynevezett mellékletek minden kételyt eloszlattak azzal kapcsolatban, hogy egy avar kori temetőben vagyunk. Kerámiaedények, orsógombok, vaskések, bronz- és vascsatok, bronz fülkarikák, egy széleskarú íjvégcsont és egy kis gyöngycsüngős fülbevaló láttak napvilágot. Utóbbi kettő lelet alapján az avar koron belül pontosabban is keltezni tudjuk a sírokat a 8. századra, a szakirodalomban késő avar kornak nevezett időszakra.

5. kép: Oldalra billent kerámiaedény a jobb lábszár mellett

Egy régészeti lelőhelyet rendszerint arról a földrajzi területről vagy objektumról neveznek el, amelyiken fekszik, illetve amelyik a legközelebb van hozzá. Így kapta az újonnan felfedezett temető a topográfiai térképeken szereplő Arató-szérű nevet, noha a golfpályának szánt, gyeppel borított dimbes-dombos mesebeli táj már a legkevésbé sem emlékeztet korábbi arculatára.

6. kép: A golfpályának készült dimbes-dombos mesebeli táj már nyomokban sem emlékeztet a korábban itt terpeszkedő szántóföldre

Egy település két temető? Avar regionális központ Csákberényben

A most felfedezett arató-szérűi temető (nevezzük így, hogy emlékeztessünk egy kicsit a régi tájra) segíthet nekünk az eddig nem ismert település elhelyezkedésének megállapításában is. Joggal merül fel ugyanis a feltételezés, hogy ugyanaz a közösség nyitotta ezt a temetőt, amely a Cobácai-patak túloldalán, az orondpusztai temetőt használta. Utóbbiból ugyanis zömmel 6–7. századi, tehát kora és közép avar kori temetkezéseket ismer a kutatás, a 8–9. századra, az úgynevezett késő avar korra az eddig feltárt sírok közül mindössze néhány darab keltezhető. Az arató-szérűi temetőben folytatott feltárásunkon viszont kizárólag 8. századi sírokat tártunk fel. Lehet, hogy ezt a temetőt ugyanaz a közösség nyitotta meg, csak később? A két temető csupán 1200 méteres távolsága alapján ez könnyen meglehet. Bárhogyan is legyen, azt talán már kijelenthetjük, hogy egy avar kori regionális központtal számolhatunk itt, a temetkezések száma, valamint a leletanyag mennyisége és minősége alapján. Talán nyáron már többet fogunk tudni, mert reményeink szerint a Közösségi Régészeti Programunk keretében, tervásatás formájában folytatjuk a sírok megmentését.

Munkánkat ezúttal is a Közösségi Régészeti Programunk önkéntesei segítették, amit köszönünk nekik! A Közösségi Régészeti Programunk iránt érdeklődni vagy jelentkezni a kozossegi.regeszet@szikm.hu címen lehet

–dr. Szücsi Frigyes–

feltárásvezető régész

50 éve, 1971. május 17-én szűnt meg a FEKETE SAS PATIKA a város szívében

A Fejér Megyei Hírlap 1971. május 16-án számolt be arról, hogy másnap, hétfőn bezár a Fekete Sas Gyógyszertár. A cikk arról is tudósít, hogy jogutóda az akkori Március 15. utcán, (ma Fő utca) a volt Várkapu Cukrászda helyén fog megnyílni az év júliusában.

A Fejér Megyei Hírlap 1971. május 16-án számolt be arról, hogy bezár a Fekete Sas Gyógyszertár

Forrás: Szent István Király Múzeum archívuma

Forrás: Szent István Király Múzeum archívuma

A tudósítás már akkor kiemelte, hogy a gyógyszert vásárlókon kívül számos turista is be-be szokott látogatni a patinás helyre, megcsodálni a csodás berendezést. Erre és az épület műemléki védettségére hivatkozva számolnak be arról, hogy elhatároztatott, a gyógyszertár helyén gyógyszertári múzeumot fognak létesíteni. Akkor még úgy lehetett tudni, hogy egy éven belül megvalósul ez az elképzelés, de ma már tudjuk, hogy erre csak 4 év múlva, 1975. májusában kerülhetett sor. Az 1971-ig működő gyógyszertár szerepét a mai Országzászló Patika vette át.

Azóta sok év telt el és 2015. májusában ünnepeltük a patikamúzeum megnyitásának 40. évfordulóját.

De mitől ennyire értékes ez az intézmény, milyen érdekességei, egyedi jellegzetességei vannak más hasonló múzeumokhoz képest?

Először is arról, hogy idén, 2021-ben éppen 333 éve annak, hogy Székesfehérváron megalapították az első patikát, mindjárt a török uralom alóli felszabadulás évében. Ez volt a vármegye első ilyen intézménye. Ha ezt tovább kutatjuk kiderül, hogy 1797-ig 109 év telt el, amikor a város második patikája is végre megnyílhatott. De van más érdekesség is. A jezsuita korszakból maradt fenn a díszes barokk officina bútorzat, ami 263 éves, de az oldalsó traktusban elhelyezkedő magasfiókos, vagy más néven fiókfalas festett bútorzat még ennél is régebbi. Közép-Európában csak egyedül a szlovákiai Vöröskő vármúzeumában őriznek hasonlót. Egyébként Európában csak Magyarországon maradtak fenn egykori jezsuita patikai berendezések, hála az 1970-es évek jól átgondolt múzeumalapítási törekvéseinek. Különösen értékesek, és hazánkban talán a legdíszesebbek a szintén jezsuita korszakból való esztergált-festett fatégelyek. (A feliratok feldolgozása jelenleg is zajlik, de legalább 85 százalékuk megfejtése már megvan.)

Érdekesség még a gyógyszertár elnevezése, mert az sem volt mindig Fekete Sas, csak a jezsuiták utáni tulajdonosa, Walter Ferenc nevezte el így. A patika összesen 283 évig működött, amiből csak 28 évig volt a jezsuitáké. 109 évig, 1797-ig volt a város első és egyetlen patikája.

Itt egy rövid kitérőt kell tennünk.

Ha a patikánk történetét vizsgáljuk, nincs egyszerű dolgunk, hiszen az intézmény nem mindig volt jelenlegi helyén, a neve sem található sokáig, és tulajdonosai is sűrűn váltakoztak. De egy dolog biztos, ez volt a vármegye legelső gyógyszertára, vagy ahogy akkoriban nevezték, apotékája.

1688-ban Sartory János Gáspár volt az első tulajdonosa az akkori házösszeírási bejegyzés szerint. A pápai származású apotekáriusról azonban annyit tudhatunk, hogy városi szenátor, sőt egy ideig vice nótárius is volt. Őt több polgári tulajdonos követte, akik a város különféle egyéb épületeibe költöztették a patikát.

Végül 1745-re kialakult az a nehéz helyzet, hogy a tulajdonosok elhalálozása miatt árverezésre kellett kerüljön az intézmény. Ekkor szerezték meg a fehérvári jezsuiták, akik nyomban be is költöztették nemrég épült rendházukba a Fő utcára. (Ez jelenleg a Szent István Király Múzeum Rendház épülete)

Ők jelentős fejlesztésekkel gazdagították az intézményt. 1758-ra remek tölgyfa bútorzatot készítettek saját fafaragó műhelyükben, ami most az officinában a falak mentén található. Tőlük való az említett, több mint 150 db esztergált-festett díszes fatégely, az 1752-es vésetű sárgaréz nagymozsár és a nagy méretű tinktúraprés is. A patikához akkoriban gyógyfüves kert is tartozott, ahol a készítmények alapanyagainak jó részét megtermelték. Felszerelései között több füveskönyv és árszabás (ún. taxa) is megtalálható volt. A rend 1773-as feloszlatását követően, 1774-ben, a patikát ismét elárverezték.

Képek az egykori jezsuita rendházról és a hozzá tartozó gyógynövénykertről:

A rendházhoz tartozó gyógynövénykert. Forrás: Fatsar Kristóf: Magyarországi barokk kertművészet. Helikon, 2008.

Az egykori jezsuita rendház épülete. Forrás: Fatsar Kristóf: Magyarországi barokk kertművészet. Helikon, 2008.

Új tulajdonosa Walter Ferenc pozsonyi patikus lett, aki átköltöztette jelenlegi helyére a Fő u. 5-be.

Ő adta neki az „Apotheke zum Schwarzen Adler”, azaz Fekete Sas Patika nevet, ami akkoriban nem volt ritkaság, az uralkodóházhoz való hűség kifejezését szolgálta. Walter is több új felszereléssel gazdagította a gyógyszertárat, például ekkor készültek a tatai műhelyből való sasos fajansz edények. Az ő idején kezdődött a küzdelem egy újabb városi patika nyitásáért, ami több évtizednyi pereskedéssel járt. A Helytartótanács Kitaibel Pált, a híres orvos-botanikus természettudóst kérte fel szakértőnek az ügy kivizsgálásához.

            Walter Ferencet követően, 1798 után ismét több polgári tulajdonos következett, egészen az 1950-ben történt államosításig. A tulajdonosok további fejlesztésekkel gazdagították a Fekete Sas Patikát és az épületet is kisebb mértékben átalakították. 1811 után a barokk táraasztalt egy sokkal jobb helykihasználású, patkó alakú empire bútorra cserélték, ez látható ma is.

További érdekességként pedig ónbetétes üvegtégelyeket készíttettek a tulajdonosok:

Fotó: Gelencsér Ferenc, Szent István Király Múzeum

Fotó: Gelencsér Ferenc, Szent István Király Múzeum

Fotó: Gelencsér Ferenc, Szent István Király Múzeum

Fotó: Gelencsér Ferenc, Szent István Király Múzeum

Az 1950-ben történt államosítás után a Fejér Megyei Gyógyszertári Központhoz került, ahol ellátták a szakmai felügyeletet. Ennek osztályvezetője volt dr. Szabó Lóránt, aki különösen szívén viselte a muzeális patika sorsát. Sokat tett a régi értékek megóvásáért, végső soron pedig ő bábáskodott a patikamúzeumként való megőrzés ügye körül. 1971 után jelentős restaurálási munkákat követően elérhető közelségbe került a gyűjtemény múzeummá alakítása. Végül 1975. május 22-én dr. Antall József, Mojzer Miklós, és dr. Szigetvári Ferenc közreműködésével megnyílt a Fekete Sas Patikamúzeum az István Király Múzeum kiállítóhelyeként.

Ma az egyik leglátogatottabb kiállítóhely, egy valódi kis ékszerdoboz Fehérvár belvárosában. Számos interaktív lehetőséggel, kiállításokkal és rendezvényekkel igyekszik minél sokoldalúbban bemutatni a gyógyszerészet történetének izgalmas fejezeteit az érdeklődő közönségnek.

Felhasznált szakirodalom:

• PATIKAKÖSZÖNTŐ – 40 éves a székesfehérvári Fekete Sas Patikamúzeum. Székesfehérvár, 2016.

• Szima Viktória: A fekete Sas, a vármegye első patikája című tanulmánya (17. p)

Összeállította:

–Krizsány Anna múzeumi kurátor –

                                                        

Méhek Napja Magyarországon

2021. 04. 30.

Egy legenda szerint Albert Einstein, a világhírű fizikus azt mondta a méhekről:

“Ha kipusztulnak a méhek, azt az emberiség legfeljebb négy évvel éli túl”

Április 30-a a Méhek Napja Magyarországon. A méhek és más virágbeporzó rovarok megóvása többek között azért fontos, mert az ökoszisztéma nélkülözhetetlen láncszemei.

Az Országos Magyar Méhészeti Egyesület azért választotta április 30-át a „Méhek Napjának”, mert ez idő tájt teljesedik ki az élet a kaptárban, népesedik a méhcsalád.

„Tavasz beköszöntével, a téli nyugvás után szárnyra kelnek ismét a méhek. Elsőbben – még a nagyböjt idején – kitakarítják a kaptárt – ez a megtisztulásuk ideje, ahogy hajdanán mondták –, aztán felkészülnek az új ivadékok érkezésére, majd mikor már virágzik az erdő, mező, kirajzanak. A méh háziasítása az I. e. 6–4. évezredben mehetett végbe, és a vadméhek lépeit már az előember is fosztogatta. A méhet nemcsak mézéért, hanem viaszáért is nagyra becsülték. A méhállam szervezettsége, a méhkirálynő herék és munkások fölötti »felsőbbrendűsége«, az a vélt képessége, hogy »szűzen« is korlátlanul ad életet újabb és újabb rovarnemzedékeknek, már a háziasítása előtti időben foglalkoztatta az embert.”

(Forrás: Jankovics Marcell: A méh (részlet) – Jankovics Marcell Jelkép -Kalendáriuma)

A méhkaptár – Hunyadi Mátyás egykori Corvina-könyvtárának egyik emblémája – a Damaszkuszi Szent János (†760 k.) és Canterbury Szent Anzelm (†1109) teológiai értekezéseit tartalmazó Corvina díszes címlapjának részlete; Cod. Lat.345. (OSZK Kézirattár)

A reneszánszban az uralkodók gyakran alkalmaztak emblémákat, közismert tárgyakat, eszközöket, állatokat, melyekhez emberi tulajdonságok és erkölcsi mértékek voltak rendelve. A kaptár a buzgóság, a szorgalom jelképe vagy a tudás édességét szimbolizálja.

Az erdők, a mezők és a gyümölcsök virágdíszben pompáznak, és a méhek a kinyílt virágokat szorgalmasan látogatják, gyűjtik a kenyerüket, a virágport és hordják a frissen termelt nektárt.

Magyarországon körülbelül 16 féle mézet lehet termelni. A legismertebbek és a legkeresettebbek az akác- és virágméz, viszont háttérbe szorulnak a hárs-, a repce-, a napraforgó-, a selyemkóró- és az aranyvessző-mézek. (https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2013/04/30/a_mehek_napja_magyarorszagon)

A MAGYAR MÉZ

A magyar méz jelentős része az egész Európai Unióban viszonylag ritka akácméz, amelyet a hazánkban őshonos krajnai méhnek (Apis mellifera carnica) köszönhetünk. A magyar méhészet több évszázados hagyománnyal rendelkezik, amelyet a kedvező természeti adottságoknak köszönhetünk. Bár a magyar méz elismert minőségű termék, a megtermelt méz 80–90%-át sajnos mégis külföldön értékesítjük. Magyarországon összesen kb. 15-20 fajta mézet állítanak elő, amelyek között az akácméz és a selyemfűméz is hungarikumnak számít. (https://sarti-info.hu/gorogorszag-hirek/mehek-napja-utan-mehek-vilagnapja.php )

A mézelő méh jelentős szerepet játszik mind a szabad természetben, mind pedig a mezőgazdaságban. A kultúrnövények beporzásával hozzájárul a termés mennyiségének növekedéséhez. A méhek legalább negyven kultúrnövény-faj beporzását végzik, és a többi rovarral ellentétben nem csak a növények nektárját, hanem a virágporát is gyűjtik. A növényvédő szerek fokozott használata jelenősen csökkentette számos, a beporzásban szerepet játszó vad méhfaj és egyéb rovarok számát, az intenzív mezőgazdasági tevékenységek pedig csökkentették az elterjedési területüket. Az utóbbi időben a mézelő méh fokozott szerepet tölt be a vadon élő növényfajok diverzitásának fenntartásában is. A méhek szerepe nem csak a növények beporzásában jelentős. Számos olyan anyagot is gyűjtenek vagy termelnek, amelyeket az emberiség ősidők óta fogyaszt vagy alkalmaz. (Például: propolisz, méhpempő, méhméreg) A mézelő méhek évszázadokra visszamenő szelektív tenyésztése azt eredményezte, hogy sokkal több mézet állítanak elő, mint amennyire a méhcsaládnak szüksége van. A felesleget a méhészek gyűjtik össze, majd lesz belőle élelmiszer vagy alapanyag.

A méhek és más virágbeporzó rovarok az ökoszisztéma nélkülözhetetlen láncszemei. Élelmiszereink egyharmada függ a beporzók tevékenységétől. Eltűnésük élelmiszer-termelési katasztrófát jelentene. Hogyan történne a termények virágbeporzása? A kézi beporzás munkaigényes, lassú és drága. A méhek munkájának gazdasági értékét világszerte évi 265 milliárd euróra becsülik.

Planet Bee Foundation

A méhek és az ember kapcsolata évezredes. Egy spanyolországi sziklarajzokon felfedezett, mézgyűjtésre utaló ábra körülbelül 20 ezer évvel korábban készülhetett. A méz a kőkorszak óta nemcsak édesítőszer, hanem különleges kultikus jelentőséggel is bír. A rómaiak mézbort, a kelták a mézsört készítették. Belső-Ázsiában, a Stein Aurél által feltárt asztanai temető egyik aknasírjának falfestményén méhkaptár és méhek láthatóak. Az ótörök nyelvben a méhet ,,meh”-nek, a mézet „mer”-nek nevezik. Esküvői ünnepségeken, temetéseknél, varázslásoknál tartósító- és fertőtlenítőszerként egyaránt használták, és a méz fontos gyógyszer-alapanyag is volt. Hippokrátész mézzel is gyógyított. Az ókorban az egyik leghíresebb gyógykezelés az ún. “mézes kezelés” volt, talán épp ez az egyik oka, hogy Arisztotelész hitt abban, hogy a méz meghosszabbítja az életet.

A méh a szorgalmat, a háziasságot, a takarékosságot, a jótékonyságot, a bátorságot, a kitartást, az éberséget és az ügyességet jelképezte.

A méhészet, őseink vándorlása idején Eurázsiában rég elterjedt foglalkozási ág volt, a méh és a méz szavak egyaránt megvannak a kínai és a török nyelvekben. Kínai évkönyvek szerint a kínaiak négyezer éve méhészkednek, de a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt is ismert mesterség volt. A honfoglalás után a keresztény hit elterjedésével egyre nagyobb szükség lett a méhviaszból készített gyertyára, így írásos emlékünk a méhészetről már Szent István korából származik. 1019-ben Szent István a zalavári adományozó levelében meghagyja, hogy az apátságot méhészetében senki se háborgathassa és az apátságnak évenként tizenkét font méhviasz jár. A méhészettel együtt járt a mézsör, a mézbor és a mézeskalács-készítés. Az ételeknek mézzel édesítése egész Eurázsiában az őskortól szinte napjainkig megmaradt. ( https://www.agronaplo.hu/hirek/aprilis-30-egy-nap-a-mehekert )

Mindezek hátterén méltó a méhészet létfontosságú szerepéhez, hogy ünnepük helyet kapjon a modern közgondolkodásban is, hiszen a megélhetésünk függ tőle.

MÉHÉSZET A MAGYAR IRODALOMBAN

Csokonai Vitéz Mihály

A méhekhez

Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken
Mit futtok sok veszéllyel?
A friss forrásokra,
Az új virágokra
Repkedvén szerteszéjjel?

Mennyi sok munkával
És időjártával
Gyűjthettek egy kis mézet?
Szálljatok Lillára,

Az ő szép szájára
Vénus sokat tetézett.

Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan sok s édes méz
Sehol, mint a tiétek.
Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan boldog méhész
Sehol, mint a tiétek.

Krizsány Anna múzeumi kurátor

Szent István Király Múzeum