Szarvasagancs lőportartó a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményéből. A tárgy az Országzászló téri néprajzi állandó kiállításon látható.
A lőportartó szaruk népművészeti örökségünk igen korai rétegéhez tartoznak.
Többnyire két, ritkábban háromágú szarvasagancs darabból készültek, tetejükön lőporadagoló csövecskét, két oldalukon a szíj vagy lánc számára felerősített karikát találunk.
A régészeti leletek között is számos hasonló formájú és díszítésű szaru található. Ezek is valamilyen por, valószínűleg só tartására szolgáltak. A 17. században már lőport tartottak bennük.
A lőporszaruk alapanyaga és természetes felülete szinte kínálja a díszítést.
A népművészetre általában jellemző alapanyag – forma – funkció – díszítmény négyes tökéletes harmóniája a lőporszaruk esetében is szembetűnő. A gondosan előkészített, simára csiszolt szarufelületre karcolással vagy véséssel alakították ki a kívánt mintát.
A lőportartók díszítményeinek egyik csoportjára az aprólékosan rajzolt virágornamentika jellemző, másik részükön geometrikus motívumok találhatók, melyek kialakításánál az arányos szerkesztés érdekében körzőt is használtak.
Igen jellemző a lőporszaruk díszítőmotívumai között a szarvasagancs ágainak találkozásánál, középen elhelyezett rozetta vagy más értelmezés szerint a stilizált, forgó napkorong. Ugyancsak megfigyelhető a szárak alján és a lőporadagoló alatt félkörívekkel egymáshoz kapcsolt, háromszög alakú, emberformára emlékeztető díszítménysor.
A Szent István Király Múzeum Országzászló téri néprajzi állandó kiállításán is ilyen tárgy látható. Hasonló ábrázolásokat figyelhetünk meg az ácsolt ládák oldalain is.
Ácsolt láda stilizált emberalakos díszítéssel. (A kép forrása: Magyar Néprajzi Lexikon)
A lőporszaruk Európa – szerte ismertek és használatosak voltak. A virágornamentikás és geometrikus díszítések elsősorban a Kárpát-medencében terjedtek el.
Készítésük leginkább a pásztorok, ügyes kezű parasztfaragók tevékenységéhez fűződik.
dr.Varró Ágnes
néprajzkutató
SZIKM blog 