Weöres Sándor, a fehérvári múzeumigazgató

Weöres Sándor, az egyik legjátékosabb, legsokoldalúbb magyar költő a háború után egy rövid ideig a Szent István Király Múzeum igazgatója volt. A múzeum Országzászló téri épületének falán látható emléktáblán áll “Kutya-tár” című versének egy versszaka. Miért éppen az? És ki volt valójában Kutyafülű Aladár? Az alábbiakban múzeumunk Weöres-korszakát foglaljuk össze.

Nagy Benedek: Weöres Sándor, 2013

Nagy Benedek: Weöres Sándor, 2013

A városi legendák arról szólnak, hogy Weöres hamar ráunt a kisvárosi intermezzóra, üres idejét italozással, nőzéssel ütötte el. Annyi biztos, hogy ebben az időszakban született „Kutya-tár” című versét a költő Radnóti Aladár római koros régésznek, a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége főfelügyelőjének állandó helyettesének szánta, aki miután megtudta, hogy Weörest múzeumigazgatónak nevezték ki Székesfehérváron azonnal a városba jött és – az ellenőrizhetetlen legendák szerint – mind a múzeumot, mind újonnan kinevezett igazgatóját elég rossz helyzetben találta. Az egyik verzió szerint igazgatói szobájában találta őt in flagranti, a másik szerint Weöres a múzeum kertjében pihente ki ebédjét egy római gyerekszarkofágban. Bármi is történt az a Bognár utca 3-ban történt, a mai Országzászló téren, amely Weöres versében Harap utca 3-má alakult. Az itt található múzeumból kutya-tár lett, az azt megnyitó Radnóti Aladárból pedig Kutyafülű Aladár.

„Sejtelmem sincs, hogy ebből a fütyülő semmitmondásból hová lesz út tovább. Remélem Itáliába.” – írja Weöres Fülep Lajosnak 1947. szeptember 3-án kelt levelében és mellékeli a Kutya-tár első két versszakát. Álljon itt most az első versszak:

 

Harap-utca három alatt

megnyílott a kutya-tár,

síppal-dobbal megnyitotta

Kutyafülű Aladár.

Kutya-tár! Kutya-tár!

Kutyafülű Aladár!

 

A költő-múzeumigazgató és a műemléki felügyelő találkozásának nem csak lírai, de prózai lenyomata is fennmaradt. Radnóti Aladár jelentést tett a minisztériumba, Gáspár János székesfehérvári polgármesternek pedig a következőket írta:

„Le kell szegeznem, hogy dr. Weöres Sándor megbízatása illetőleg beiktatása körül sorozatos szabálytalanságok történtek. Az 1929. XI. tc. 15 §-ban kifejezett eljárási szabály szándékos megkerülésével jutott nevezett igazgatói megbízatásához, ennélfogva a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége a megbízatást nem ismerheti el, a megbízatás körüli eljárást törvénytelennek minősíti és felhívja az illetékeseket az idézett törvénycikk megfelelő paragrafusaiban körülírt igazgatóválasztás újból való és a szabályoknak megfelelő megejtésére… Megjegyezni kívánom egyébként, hogy dr. Weöres Sándor szabadművelődési segédtitkárt tudományos és fegyelmi szempontból egyaránt alkalmatlannak találtam az igazgatói tisztség betöltésére.”

Radnóti Aladár egyébként Fülep Ferenc fiatal klasszika archeológust kívánta a múzeumigazgatói székben látni, aki akkor a debreceni egyetem régészeti intézetének gyakornokaként kérte a segítségét, hogy lehetőleg egy dunántúli múzeumban álláshoz juttassa. Fülep 1949-ig, Fitz Jenő érkezéséig volt a fehérvári múzeum igazgatója. Ezután Budapestre került a Közgyűjtemények Országos Felügyelőségéhez, majd a Magyar Tudományos Akadémiához. 1951-ben a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyettesévé nevezték ki. 1956-tól 1986-ban bekövetkezett haláláig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója volt. Radnóti Aladár 1957-ben elhagyta az országot, és Bajorországban telepedett le. A bajor műemléki felügyelőség régészeként Regensburg műemlékeivel foglalkozott, vaskori és római kori ásatásokat folytatott. 1959-től az augsburgi múzeum munkatársa, itt elsősorban egyházi építmények feltárását végezte. 1962-től a frankfurti egyetemen az ókortörténeti segédtudományok oktatásában vett részt. 1972-ben halt meg.

Weörest szerették a fehérváriak. A Fehérvári Népszava 1946. november 29-i száma így írt róla, miután november 24-én a ciszter gimnázium nagytermében rendezett irodalmi est keretében fellépett Kosztolányi Dezsőné, Kassák Lajos, Jankovich Ferenc és Somfai László társaságában: „Weöres Sándor szerénysége mellett is egyik legkedvesebb tagja a budapesti művészgárdának. Meg is indult az akció, hogy az országos hírű költő Székesfehérvárott maradjon. Hírek szerint erre van is lehetőség. A megoldás a kultuszminisztérium kezében van. Reméljük odaadják nekünk.”

A Fehérvári Kis Újságban Ormos Gerő író, szerkesztő így mutatta be a költőt: „Weöres Sándor, a kitűnő költő baráti társaságban tenyérjóslással is foglalkozik. A hölgyek nagy érdeklődéssel tárták eléje tenyerüket s a szerény költő úgy mondta meg az igazságot, ahogy a vonalakból kiolvasta. Egy-egy hölgy még akkor is ott tartotta előtte tenyerét, amikor már régen másról beszélt.”

Dr. Weöres Sándor 1947. április 22-től Székesfehérvár törvényhatósági jogú város szabadművelődési segédtitkára, június 1-től a múzeum megbízott igazgatója lett. (Egy sajnálatos hiba miatt a domborművön az 1945-1946-os dátum szerepel.)

1947 végén itt hagyott csapot-papot és Károlyi Amyval Rómába utazott, miután megkapta az oly hőn áhított római ösztöndíjat. Az akkoriban az Újholdat szerkesztő és szintén a Római Magyar Akadémia ösztöndíját élvező Lengyel Balázs (1918-2007) így írt Weöres Róma-érzéséről, illetve Kerényi Károly, a következő évben Lukács György által emigrációba kényszerített klasszika-filológus (egyben Szerb Antal Utas és holdvilágának Rudi Waldheim professzora) atyai jó tanácsairól Két Róma című esszékötetében:

„Weöres Sándor szerint milyen volt Róma? Mint Kecskemét. Ült, gubbasztott Weöres a Magyar Akadémia csodás freskójú palota-termében, Károlyi Amyval együtt nekik volt az egyetlen palota-szobájuk és többnyire dideregve ágyban feküdtek naphosszat. A karácsony utáni napon megszűnt a fűtés, dermesztő hideg volt, óriás jégcsapok lógtak a Farnese-palota előtti szökőkutakon. Az isten szerelmére, Sanyika, nézzetek azért körül, induljatok ki erre vagy amarra – mondta Kerényi Károly. (Weörest kisfiús jellegével, gyerekhangjával, intim kedvességével mindenki Sanyikának hívta, pedig már idős volt, harminckét éves.) Mit nézzek? Ha mást nem, legalább az eget nézd, Sanyika! – mondta Kerényi. Legalább Róma egét!”

 

(Irodalom: Horváth Júlia: „A költő-múzeológus kisvárosi intermezzója”, Árgus 1993, 5/6.)

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s