A csecsemőbabák kultúrtörténete
A baba, mint játék évezredek óta jelen van az emberiség kultúrájában. Az, hogy a gyermek a babája édesanyja legyen, alapvető emberi szükséglet.
Nagyon érdekes azonban, hogy a 19. századot megelőző évszázadokban, a gyermekek bár feltűnnek az ábrázolásokon babákkal, de ezek a babák soha nem hasonlítanak kisbabára vagy csecsemőre. Leginkább felnőtt nőnek vannak öltöztetve. Feltűnő ez a hiány, mert a játékszer minden korban, így napjainkban is a felnőtt világ kicsinyített mása. Tehát a kislányok környezetében a múltban is joggal kereshetnénk azokat a babákat, amelyek megjelenésükben is valódi csecsemőre hasonlítanak.
Néhány ritka kivételtől eltekintve a csecsemő formájú babák nagyobb mennyiségben csak a 20. század elején jelentek meg, szoros összefüggésben a reformpedagógia elveivel, amely szerint a gyermek minőségileg más, mint a felnőtt; önálló világa van, sajátos szemléletmóddal, nézőpontokkal, problémákkal, értékekkel és tapasztalatszerzési formákkal. A kislányok persze ezt megelőzően is eljátszották a babájukkal azt, hogy csecsemőként ringatják, etetik vagy altatják őket, de korábban ha ezt vizuálisan is meg akarták jeleníteni), akkor a felnőtt testarányú babára csecsemőruhát adtak, az adott kor valódi csecsemőruháival azonos formában. A 19. század végén a babák teste viaszból, bőrből, fából vagy masszából (adalékanyagokkal kevert fa- vagy papírpép) készült, és a fűzővel elszorított karcsú alakot jelenítette meg, amit kitűnően lehetett öltöztetni.
A 19. századi nevelési irodalomból kiderül, hogy a nők legfontosabb feladata ekkor is az anyaság volt, de az erre való felkészülésre túl nagy gondot nem fordított sem a család, sem a hivatalos oktatás. Az anyaság természetes szerep volt, és nem felkészülést igénylő szerep. Felkészülni a társasági életben való érvényesülésre kellett, még pedig az ehhez szükséges készségek (illem, tánc, zene, énektudás, idegen nyelv) elsajátításával. Az édesanyák aránytalanul sok időt fordítottak gyermekeik felnőtt divathoz igazított öltözetére és megjelenésére. Ezért adtak a kezükbe francia divatbabát, majd „bébét” (gyermek arcú, de a felnőtt divat szerint öltöztetett baba), mert ezek tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy ezernyi divatos kiegészítőjükön keresztül a kislányok a jó megjelenés művészetét elsajátítsák. A kislányoknak nem csecsemőbabára volt szükségük ahhoz, hogy megtanulják, hogyan illik megjelenni egy társaságban. A női lét célja a házasság volt, amely életre szóló biztonságot jelentett egy hölgy számára anyagi és erkölcsi értelemben is. Ez a mentalitás csak lassan, a 20. századra változott meg, és ez idáig a kislányok gond nélkül elképzelték csecsemőnek a női ruhákba öltöztetett babáikat.
A célként felfogott házasságnak fontos szerepe van a csecsemőápoláshoz és a gyermekgondozáshoz való viszony szempontjából is. Rousseau már a 18. században kritikus hangon beszélt az emberi együttélés tradicionális kereteiről: „Az a család, amelyben nem a szeretet a legfontosabb összekötő kapocs, hanem az érdek; ahol a gyermek nem a szerelem gyümölcse, hanem a józan megfontolásé; ott, ahol az anya nem tölti be óvó, gondozó szerepét és az apa nem teljesíti legszentebb kötelességét, a gyermeknevelést; ott a család nem méltó arra, hogy kivehesse részét a természetes ember neveléséből”. Ezért a gyermeket Rousseau szerint (és a korabeli közvélekedés szerint is) ki kell venni a szülői kézből, el kell távolítani a szülői házból, és a nevelését nevelőre kell bízni. Az anya és az apa nevelő szerepe tehát nem fontos. A nőt már csak ezért sem érdemes az anyaságra felkészíteni, hiszen a gyermekkel a születése után dajka és nevelő/nevelőnő foglalkozik. A nők a 18-19. században tömegesen bízták szoptatós dajkára a csecsemőiket. A cseperedő gyerekekkel ezután fizetett alkalmazottak foglalkoztak, akik sokszor fontosabb szereplői voltak a gyermek életének, mint a szülei. A szülők és gyermekek közötti családi viszonyokat erős távolságtartás jellemezte. A gyermek, ha a babáját ringatta, a dajkát utánozta, de a társadalom nem a dajka szerepét várta el tőle.
Ha a kislányokat alapvetően nem az anyaságra akarták felkészíteni, akkor érthető, hogy nem csecsemőbabákat adtak a kezükbe. A természetes anyaösztönt a fantáziájukkal élték meg a játék során, illetve a 19. század második felében a bőséges gyermekáldásnak köszönhetően még alapvetően sok kistestvér vette őket körül, akiknek a gondozásából ki kellett venni a részüket.
A század végére azonban csökkent a születések száma. Kevesebb gyermeknél könnyebben a figyelem középpontjába került a gyermek, több idő, több energia jutott rá, és ezzel párhuzamosan nőtt a nők szoptatási hajlandósága is, amely nyilvánvalóan mélyítette az anya-gyermek közötti érzelmi kapcsolatot – bár a szoptatós dajka intézménye egészen az 1920-as, 30-as évekig kitartott. Innetől kezdve a gyermek már az anyját utánozta, és ez egyre helyénvalóbbnak látszott. A mentalitásbeli változáshoz szépen igazodott a babakínálat.
A csecsemőhöz való viszonyban az érzelmek hiánya nem magyarázható egyedül a dajkaság intézményével. Nagyon fontos szerepet játszott ebben a nők szüléshez való viszonya is. A 19. század közepén a szülés a női gondolkodásban még élet-halál kérdése volt. Ha szülés közben komplikáció lépett fel, az nagy valószínűséggel vagy az anya, vagy a gyermek életébe került. A császármetszést legfeljebb úgy tudták kivitelezni, hogy vagy az anya, vagy a gyermek maradt életben. A századfordulóra viszont javult a gyermekek (és az anyák) életben maradási esélye, és ez nyilvánvaló, hogy mentálisan erősítette a csecsemőről és a szülésről való pozitív gondolkodást. Az orvostudomány fejlődése tehát fontos szerepet játszott abban, hogy az anyák egyre kevesebb bizonytalanságot és félelmet éljenek meg a szüléssel kapcsolatban, és a szülést követően is egyre több időt és figyelmet fordítsanak a gyermekükre.
A higiéniai feltételek javulása a csecsemőápolásban is éreztette a hatását. Például különös gondot fordítottak a csecsemő fürdetésére, és a gyermek gondozása folyamatos orvosi felügyelet mellett történt. A gyermekek felé fordulást, a gyermeki sajátosságok felismerését igazolja a csecsemőápolás tárgykészletének, valamint a csecsemőruha-választéknak a bővülése is. A bővülő tárgykészlet pedig egy gazdasági változást jelez. Olyan folyamatot, amelyben a polgárság megszilárdulásával, a gyáripar kiteljesedésével egyre több iparcikk veszi körül az embereket, és nem csak a felnőttek, hanem a gyerekek is fogyasztóvá, gazdasági tényezővé válnak. Nem csoda, ha a gyermekközpontú polgári családban a gyermekjátékok iránt is megnő az igény.
Mindezekkel a társadalmi-gazdasági változásokkal párhuzamosan, elsősorban a pedagógia és a pszichológia művelőinek állásfoglalásaként született meg az a felismerés, hogy a baba az anyai ösztön kibontakoztatásának az eszköze, és a kislányok a babával készülnek fel az anyaságra. Ennek a felismerésnek a hatására indul meg Németországban az a játéktervezési mozgalom, amit a szakirodalom babareformnak, a létrejött babatípusokat pedig reformbabáknak nevez. Az új típusú babák a korábbi hölgybabákkal ellentétben művészek által tervezett, gyermekarcú, gyermektestű, gyermekruhát viselő babák, amelyek azzal a céllal készültek, hogy a gyermekek valóban játszanak velük.
A reformbabák első képviselői 1908-ban egy müncheni kiállításon jelentek meg, Marion Kaulitz tervezésében. Ezek édes gyermeki, nagyon természetes és személyiséggel teli babák voltak. A babagyártó vállalatok – az elsők között Kämmer és Reinhardt – hasonló stílusú, ún. karakterbabákat kezdtek gyártani. A Kämmer és Reinhardt vállalat első karakterbabája egy csecsemőbaba volt 1909-ben, Kaiser Baby néven. Az arányait az emberi test arányaihoz méretezték, igazi csecsemőről mintázták, és a hajlított végtagok, amelyek egymással nem párhuzamosak, egy újfajta realizmust jeleztek a babagyártásban. A gyermeket és csecsemőket ábrázoló karakterbabák legfőbb jellegzetessége az volt, hogy valódi gyermekekről mintázták őket, ezáltal személyiségjegyek, érzelmek jelentek meg az arcokon.
Az 1910-es évektől számos németországi babagyár állt elő csecsemőbabákkal. A legjelentősebbek: Simon und Halbig, Armand Marseille, J. D. Kestner, és a Heubach Fivérek. Csecsemőbabáik különböző típusai a Moskovszky-gyűjteményben is megtalálhatók.
Az 1920-as években már Amerikában is nagyon sok baba készült, és 1925-ben az eladott babák fele csecsemőbaba volt. A gyárak versenyeztek egymással, és a német gyárakkal is. Az amerikai babagyártás óriási lemaradással küzdött az európai babagyártással szemben, az I. világháború miatt azonban pillanatok alatt behozták a lemaradásukat. 1914-ben a babagyártás hirtelen abbamaradt Németországban, és innentől kezdve Amerika kezdte el uralni a piacot. A csecsemőbabák a két világháború között, a világháború alatt és még utána is népszerűek voltak. Ekkorra már felnőtt egy olyan nemzedék, akiknek a szülei és a nagyszülei is csecsemőbabákkal vagy kisgyermek babákkal játszottak, és semmiképpen sem hölgybabákkal. A csecsemőbabák nagyon sokáig hordoztak magukban újdonságot: új anyagot, új technológiai megoldásokat. Az 1950-es évek végére azonban egyre nehezebb volt a már meglévő készletbe friss vért pumpálni. Ekkor következett egy új mérföldkő a babaevolúcióban: az amerikai Ruth Handler bátran és merészen ismét egy hölgybabával állt elő, méghozzá a máig népszerű Barbie-val. A gyermek és csecsemő babák azonban nem tűntek el, de a népszerűségük csökkent a 20. század második felében. A realisztikus megjelenítésre való törekvést máig megőrizték, hiszen a mai változatok már nem csak sírni, hanem pisilni vagy büfizni is tudnak. És a Barbie babának is van már csecsemője, tehát a világ legnépszerűbb szőke nője nem tudta lesöpörni a csecsemőbabákat a piacról.
– dr. Nagy Veronika néprajzkutató, muzeológus –
(Hetedhét Játékmúzeum)
SZIKM blog 