Magyarország a közelmúltban egy olyan egyetemes jelentőségű római kori kincslelet birtokába jutott, amelyet minden bizonnyal a legnagyobb turisztikai vonzerővel rendelkező műtárgyaink között tarthatunk majd számon. Ennek oka elsősorban az, hogy alig található hozzá fogható leletegyüttes az egész világon, de kalandos sorsa miatt körüllengi a titokzatosság légköre is, ami óhatatlanul fokozza az érdeklődést iránta. Ez a nemcsak itthon, hanem külföldön is ismert és csodált kincslelet a három hónapos parlamenti kiállítását követően 2014 októberétől egy időszaki kiállítás keretében Székesfehérváron, feltételezett lelőhelyének közelében kerül ismét a nagyközönség elé.
A Vadász-tál középső medalionja (Fotó: Dabasi András és Kardos Judit, Ⓒ 2014, Magyar Nemzeti Múzeum)
A Seuso-kincs néven ismert késő ókori ezüstlelet ma ismert összetételében egy rézüstből és 14 étkezéshez és tisztálkodáshoz használt ezüstedényből áll, amelyeket a késő antik ezüstművesség legkiemelkedőbb remekművei között tartunk számon. Két, ételek tálalására szolgáló nagyméretű lapos tál (az ún. Seuso-tál és a geometrikus tál), két további tálaló és valószínűleg dísztálként is használt tál (az ún. Akhilleusz és Meleagrosz tál), egy valószínűleg kéz- és arcmosáshoz használt mély tál és két hozzátartozó, geometrikus díszítésű kancsó, továbbá egy dionüszoszi ábrázolásokkal, egy állatalakokkal és egy görög mitológiai ábrázolással díszített kancsó (ún. Hippolütosz-kancsó) alkotja a Seuso-kincset. Két, díszítésében és stílusában a Hippolütosz-kancsóéval rokon vödör, egy illatszeres tégelyek tárolására szolgáló doboz, valamint egy amphora is tartozik hozzá. Mindezeket az edényeket a nagyméretű rézüstben rejtették el. Az ezüst edények közös jellegzetessége a nagytisztaságú alapanyag, valamint hatalmas méretük és tömegük, amelyekkel a legnagyobbak közé tartoznak az ismert római ezüstedények sorában. Hivalkodó méretük és gyakran teljes felületüket beborító díszítésük egykori tulajdonosuk társadalomban elfoglalt előkelő helyét és műveltségi fokát is jelzi.
A kincs ma ismert ezüstedényeinek az össztömege meghaladja a 67 kilogrammot, amellyel az eddig ismertté vált késő római ezüst lakomakészleteket tartalmazó kincsleletek rangsorában a második helyet foglalja el. Mivel az első helyre sorolt trieri (Németország) lelet edényeit nem sokkal 1628-as előkerülésük után beolvasztották, kijelenthető, hogy a Seuso-kincs – még a mai hiányos állapotában is – a legnagyobb értékű fennmaradt késő római ezüst edényekből álló kincslelet.
A Seuso-kincs eredete mind a mai napig tisztázatlan és modern kori történetének több fejezetét is homály fedi. A közvélemény számára a kincs csak az 1990-es években vált ismertté, amikor angol birtokosa eladásra kínálta fel.
A legtöbb érv és adat amellett szól, hogy ezt az ezüst lakomakészletet a római császárság késői időszakában, valószínűleg a Kr. u. 4. században a Balaton körül használták és legkésőbb az 5. század legelején rejtették el. A tó közelében, Polgárdi környékén tudunk egy, az 1970-es években talált, késő római ezüstedényekből álló kincsleletről, amelynek nyoma veszett. Megtalálója egy fiatalember volt, akinek „szerencséje” az életébe került. A kincs végül – máig tisztázatlan körülmények között – a nemzetközi műkereskedelembe került. Valószínű, hogy a fiatalember által felfedezett kincslelet azonos a Seuso-kinccsel, de csak az új lendületet kapott tudományos kutatások és a rendőrségi nyomozás kínálnak esélyt, hogy ez bizonyossággá váljon.
Illatszeres doboz (Fotó: Dabasi András és Kardos Judit, Ⓒ 2014, Magyar Nemzeti Múzeum)
Az Angliába került, ma ismert összetételében 15 darabos Seuso-kincsből a Magyar Állam 2014 márciusában megszerezte a kincs névadó tálját, a Seuso- vagy Vadász-tálat, a geometrikus díszítésű tálat, a teljes mosdókészletet a bordázott mosdótállal és a két geometrikus kancsóval. Emellett Magyarországra került az illatszeres doboz, a Dionüszoszt és kíséretét ábrázoló domborműves díszítésű kancsó, valamint a kincs elrejtéséhez használt nagyméretű réz üst is.
A Magyarországra került edények közül hat darab 2014. október elejétől – a Magyar Nemzeti Múzeum új Seuso-kiállításának megnyitása előtt – a székesfehérvári Szent István Király Múzeum dísztermében kerül bemutatásra. Nem véletlenül Székesfehérvár a Seuso-időszaki kiállítás egyetlen vidéki helyszíne. A kincslelet feltételezett lelőhelye és az előkerülését övező tragédia révén valószínűleg sok szállal kötődik Fejér-megyéhez, így érthető, hogy a megye lakossága körében is különösen erős a kincshez való érzelmi kötődés.
A kiállításon a látogatók megismerkedhetnek a kincslelet modern kori történetével, tudományos jelentőségével, a késő római kincsleletek sorában elfoglalt helyével. A látogató választ kap arra a kérdésre is, hogy az ezüstök mekkora értéket képviselhettek saját korukban, ami utal arra is, hogy tulajdonosuk milyen helyet foglalt el a római társadalomban.
A kiállításon szereplő darabok listája:
1. A 65 cm átmérőjű, 7,15 kg tömegű középső medalionjában geometrikus díszítésű tál valószínűleg a kincslelet legidősebb darabja.
2. A 3 kg tömegű, 4 liter űrtartalmú Dionüszosz-kancsóban egykor bort szolgálhattak fel.
3-4. A két, ugyancsak 3 kg tömegű és 4 liter űrtartalmú geometrikus kancsó a 45-46 cm átmérőjű hornyolt falu mosdótállal tisztálkodásra szolgáló edénykészletet alkottak.
5. Egykor talán Seuso felesége használhatta napi szépítkezése során az illatszeres tégelyek tárolására szolgáló, kb. 2 kg tömegű ezüst dobozt, amelyen maga az úrnő is megjelenik magánfürdőjében, szolgálólányai társaságában. Az egyik szolgálólány éppen olyan dobozt tart a kezében, mint maga az illatszeres doboz.
6. Történeti és művészeti jelentősége révén a kiállításon központi szerepet és kiemelt hangsúlyt kap a kincs névadó tálja, a közel 9 kg tömegű, 70,5 cm átmérőjű Seuso-tál, amelyen versbe foglalva egykori tulajdonosának, Seusónak a neve is feltűnik. Ez a tál az első és máig legszorosabb kapocs, amely a kincsleletet Magyarország földjéhez, azon belül is a Balatonhoz és annak szűkebb régiójához köti. A tál központi jelenete szokatlanul egyéni: vadászattal egybekötött ünnepi lakomát ábrázol, amelyen Seuso és felesége, valamint vendégeik láthatók. A lakomát valós földrajzi környezetbe helyezték, egy halban gazdag víz ligetes partjára, amely felett egy feliratszalagon a Pelso szó, a Balaton római kori neve olvasható. A késő császárkori elithez tartozó Seuso tehát a Kr. u. 4. századi Pannoniában, a lacus Pelso, azaz a mai Balaton közelében élhetett. Akár az ő tulajdona is lehetett a Polgárditól néhány kilométerre fekvő Szabadbattyán mellett az utóbbi évtizedekben feltárt, nagyméretű, római kori épület, amely az eddigi ásatási eredmények alapján egy ellenséges barbár támadás során pusztult el.
Geometrikus kancsó (Fotó: Dabasi András és Kardos Judit, Ⓒ 2014, Magyar Nemzeti Múzeum)
A kiállított hat tárgy a Seuso-kincs jelenleg Magyarországon található nyolc darabja közül a legszebbek. A műtárgyvédelmi okokból a Magyar Nemzeti Múzeumban raktárában maradó két tárgy életnagyságú fotó formájában jelenik majd meg a kiállításon. Távolmaradásuk oka, hogy állapotfelmérésük során kiderült, a vékony rézlemezből készült, már a római korban is többször javított, foltozott üst jelenlegi állapota olyan mértékben kritikus, hogy akár a saját súlya alatt is összerogyhat. Csak a szerencsének köszönhető, hogy ez mindeddig még nem következett be. Hasonló a probléma a másik, több darabban lévő geometrikus kancsóval is, amelynek vékony ezüstlemezből készült testén repedések és sérülések találhatók.
A kiállításon ugyancsak fotókon jelenik meg az a négylábú összecsukható ezüstállvány, amely 1878-ban a Polgárditól keletre fekvő Kőszárhegyen került elő egy fa kivágása során. A kincslelet és az állvány összetartozása mellett számos érv szól. A quadripus ugyanazt a magas művészi és nemesfém értéket képviseli, mint a Seuso kincs tárgyai. Mindkét lelet a Kr. u. 4. század második felében készült és funkcionálisan is kiegészítik egymást. A polgárdi állvány ugyanis egy olyan gazdag asztali tálaló- vagy tisztálkodó készlethez tartozott, mint a Seuso kincs edényei. 20 kg-ra tehető eredeti súlya alapján ráadásul készletének legértékesebb darabja lehetett. Nem lehet véletlen az sem, hogy mindkét leletet ugyanabban a szűkebb földrajzi környezetben, a balatoni régióban használták. A legszembetűnőbb egybeesés azonban az állvány lelőhelye, amely annak a pincének a közelében lokalizálható, ahol előkerülése után száz évvel később a kincs feltételezett megtalálóját felakasztva találták és ahol a kincset is ideiglenesen elrejtették.
A Seuso-kincs tárgyain székesfehérvári kiállításuk után folytatódnak az éppen csak megkezdett tudományos kutatások. A lelőhely tisztázásán túl, ezektől a kutatásoktól várható, hogy választ adnak a kinccsel kapcsolatos összetett történeti, társadalmi, vallás- és művészettörténeti kérdésekre, problémákra és az ezüstök csillogásán túl közelebb hozzák a tudomány és a nagyközönség számára is az ókor késői időszakának történelmi és kulturális miliőjét. A három hónapos kutatási időszak után, várhatóan május elején pedig a műtárgyak újra megtekinthetők lesznek, ezúttal a Magyar Nemzeti Múzeumban, egy új állandó kiállításon.
Mráv Zsolt
Magyar Nemzeti Múzeum
SZIKM blog 