Kalodák a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményéből
A kaloda a 18. század előtti büntetés-végrehajtás tárgyi emlékei közé tartozik.
Ebben az időben a bíróságok és a közigazgatási hatóságok rendszeresen alkalmaztak olyan eszközöket, amelyek a büntetés mellett az elítélt megszégyenítését is szolgálták.
A kaloda a megszégyenítéssel egyidejűleg testi szenvedést is okozott: a bűnös nyakát, kezét, lábát a kaloda kétfelé nyíló lapjai közé a megfelelő nyílásba csukták. A nyak-és kézkalodán három nyílás volt mely az elítélt nyakát és csuklóit úgy fogta össze mintha hegedülne. Ezzel magyarázható, hogy a kalodát egyes vidékeken hegedűnek nevezték.
A lábkaloda a láb-és kézfejeket szorította össze, miközben a delikvens a földön hanyatt feküdt vagy ült. Ez utóbbi kaloda rendszerint több személy számára készült. A nyak-és kézkalodával általában paráznaságért, lopásért büntettek. A büntetést a legnagyobb nyilvánosság előtt – ünnepnapon vagy vásár alkalmával hajtották végre, a település központi helyén, a bíró háza vagy a templom előtt. A büntetés ideje alatt többször is kikiáltották az elítélt vétkeit és el kellett viselnie a közösség tisztes, becsületes tagjainak a szidalmait, csúfolódásait. A tolvaj elé gyakran közszemlére tették az eltulajdonított tárgyakat is vagy nyakába úgynevezett szégyentáblát akasztottak, melyre ráfestették az eltulajdonított állat, tárgy képét.
A kaloda használat közben (kép forrása: Magyar Néprajzi Lexikon)
A kaloda használatát II. József rendeletileg megtiltotta ugyan, de számos vidéken még a 20. század elején is alkalmazták. Ennek oka egyrészt a népi joggyakorlat sajátosságaiban, másrészt lélektani okokban keresendő. A kaloda és a hozzá hasonló büntetőeszközök és megszégyenítő eszközök (deres, pellengér, szégyenketrec) alkalmazása egyfajta erkölcsi elégtételt is jelentett a tisztességes sértett emberek számára a kollektív normák ellen vétőkkel szemben.
Varró Ágnes
néprajzkutató
SZIKM blog 