A Polgárdi és Szabadbattyán között félúton, a mai Kőszárhegy környékén talált, valamikor a 3. században épült és 374-ben a barbárok támadása miatt elpusztult római kori villa tulajdonosa valószínűleg az a Seuso nevű gazdag és előkelő római lehetett, akinek a térségben talált 4. századi kincslelet, a Seuso-kincs egyik tálján olvashatjuk a nevét. De ahogy egykori tulajdonosának már nem volt lehetősége kiásni a barbárok elől elrejtett kincset, úgy az ezüstöket a huszadik század hetvenes éveiben megtaláló Sümegh Józsefnek sem volt lehetősége az előkerülés hiteles körülményeit elmesélni: 1980 decemberében felakasztva találták egy kőszárhegyi pincében.
A Seuso-kincs ismert darabjainak képe az 1990-es New York-i árverési katalógusból
A kincsek egy része ekkor már Bécsben volt, a Hotel Hiltonban működő antikvitásban, amelyet Halim Korban és Anton Tkalec kétes hírű műkereskedők vezettek. Hogy hogyan kerültek ki Magyarországról a kincsek, senki sem tudja, vagy ha mégis, hallgat róla. A nyolcvanas években egy angol lord és üzlettársai vásárolták fel a tárgyak ismert darabjait, de mivel a Halim Korban által mellékelt libanoni eredetpapírok hamisak voltak, az 1990-ben Seuso-kincsként ismert lelet csapdába került: se ki nem állítható, se el nem adható.
Egy gyilkosság krónikája
A húszéves Sümegh József, polgárdi lakos valószínűleg 1976-ban talált rá a késő római ezüst leletegyüttesre a helyi kőbányában, ahol segédmunkásként dolgozott. Sümegh egykori ismerősei szerint a lelet 40 darabból állhatott, de ma csak tizenötről lehet biztosan tudni, hogy valaha a kincs része volt. A fiatalember talán már katonának való bevonulása előtt is adhatott el a tárgyakból, annyi viszont biztos, hogy 1980 decemberében, leszerelése előtt négy nappal holtan találták a kőszárhegyi Borbély-pincében. Két összefűzött katonai övön lógott felakasztva, pedig már abban az időben is az volt a katonaságnál a szabály, hogy a sorkatonáknak egyetlen övük lehet csupán. A holttest megtalálója a kiérkező nyomozóknak is elmondta, amit azok nem vettek be a jegyzőkönyvbe, hogy a hófoltokban látható lábnyomok alapján hárman gyalogoltak a pince felé, vissza azonban már csak ketten mentek.
A Katonai Ügyészség öngyilkosságnak nyilvánította az esetet, és lezárta az ügyet. 2000-ben az Országos Rendőr-főkapitányság újra vizsgálódni kezdett a haláleset és a Seuso-kincs közötti esetleges összefüggés kapcsán, két év múlva arra az eredményre jutott, hogy a huszonnégy éves Sümegh József gyilkosság áldozata lett, és halála közvetlenül összefüggésbe hozható a Seuso-kincsek néven ismert római kori leletegyüttes eltűnésével, írta 2002. március 12-én a Népszabadság. Konkrétumokat azonban nem közöltek.
A Nemzeti Nyomozó Iroda két éve újraindította a nyomozást Sümegh József halála ügyében: nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntettének megalapozott gyanúja miatt, ismeretlen tettes ellen nyomoznak.
Sümegh József, a kincs megtalálója
A kincsek útja a nemzetközi műkincspiacon
Egyes feltételezések szerint a Néphadsereg vagy a Vörös Hadsereg soraiban kell keresni a gyilkost, illetve a gyilkosokat, valamint azokat, akik a kincseket kijuttatták az országból. A lelet után nyomozó Scotland Yard Bécsig tudta visszafejteni a szálakat, amelyek nagy valószínűséggel Magyarországra vezetnek tovább, de ezt bizonyítani nem tudták – mondta Richard Ellis a Scotland Yard főnyomozója 2001-ben a TV2-nek. A kincs mindenesetre a bécsi Hotel Hiltonban, Korban libanoni és Anton Tkalec horvát származású régiségkereskedő boltjában bukkant fel, a kincsekhez mellékelt libanoni eredetpapírok pedig hamisak voltak.
A hamis arab írásos eredetigazolások tűntek fel a Los Angeles-i J. Paul Getty Museum egyik kurátorának, az évekig a Közel-Keleten élő Arthur Houghtonnak is – írta 2001-ben az Atlantic Monthly riportere. Az éppen akkor (1984-ben) a múzeumban kutató Szilágyi János György régészprofesszor is megtekinthette a tárgyakat, és neki rögtön szemet szúrt az egyik tálon látható “Pelso” felirat – Pelso a Balaton római kori neve -, így a Getty Múzeum elállt a vételtől.
Fontos tudni, hogy egyedül a Pelso felirat az, ami a kincset Pannoniához köti. Ha a kinccsel kereskedő személyek ezzel tisztában lettek volna, egészen biztos, hogy eltüntetik a Seuso-tál közepéről a feliratot, és akkor a magyarországi eredet szóba sem került volna. Nyilván a felirat és a libanoni eredetpapír közötti ellentmondások miatt nem vásárolta meg a tárgyakat egyetlen amerikai és európai múzeum sem a nyolcvanas években.
Az első tárgyakat a Sotheby’s aukciósház akkori elnöke, Sir Peter Wilson vásárolta meg magánszemélyként, majd tőkehiány miatt bevonta az üzletbe Lord Northamptont (Spencer Douglas David Compton), aki 1982-ben megbízta az Allen & Overy ügyvédi irodát, hogy szerezze meg a Seuso-kincseket. A lord összesen mintegy 16 millió dollárt költött a 15 tárgyra, és azzal számolt, hogy az eladásukkal akár háromszoros haszonra is szert tehet.
A “Pelso” felirat az ún. Vadász-tálon
Magyarország bejelenti igényét
1990 februárjában a Sotheby’s New York-i irodájában tartott sajtótájékoztatón Seuso-kincsként mutatták be a nyilvánosságnak a 14 ezüsttárgyat és a rézüstöt. Miután a világsajtó is beszámolt a páratlan késő római kori kincsről, a magyar tudományos és laikus közvéleményt is foglalkoztatni kezdte a Seuso-ügy.
A Magyar Köztársaság 1991-ben bejelentette igényét a leletegyüttesre, és perbe szállt a Northampton-tröszttel, ahogy Libanon és Jugoszlávia (később Horvátország) is. 1993 novemberében meghozott ítéletben Beatrice Shainswit bírónő arra jutott, hogy “a kincs eredete nem bizonyosabb most, mint a pereskedés kezdetén volt”, így egyik ország igényeit sem tartotta jogosnak. Magyarország esetében az egyetlen közvetlen bizonyítékot, a talajminta-vizsgálatok eredményeit nem vette figyelembe, pedig a Meleagros-tálról 1993. május 15-én vett minta megegyezett a Borbély-pincéből – ahol Sümegh József holttestét megtalálták, és egy ideig a tárgyakat rejtegették – származó mintával. A BME Nukleáris Technikai Intézetének tudományos munkatársa megállapította, hogy a tálról származó földmintában talált mikroszkopikus méretű ősmaradványok és kovamoszatok vázmaradványai a Balaton környéki állóvizekben élő algatársulásokban ma is megtalálhatók. Ennek ellenére New York Állam Fellebbviteli Bíróságának 1994. szeptember 22-i döntése alapján a Seuso-kincs a lord birtokában maradt.
A természettudományos bizonyítékok mellett számos régészeti bizonyíték is a magyar igényeket támasztotta alá, de a régészettudomány eredményeit a bírónő szintén nem tartotta bizonyító erejűnek. Pedig akár csak a kincs elrejtésére szolgáló rézüst is elegendő lett volna a pannóniai lelőhely igazolására, mivel ilyen úgynevezett fogazott varratos üstöket – ahogy arra Nagy Mihály régész rámutatott – “kizárólag Pannónia területéről, és főleg a Balaton környéki, Kr. u. 4. század második felére keltezett régészeti leletekből ismerünk”.
A rézüst
Nem stimmelt a háromlábú állvány
Nagy Mihály és Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum régészei a New York-i sajtótájékoztató után kutatni kezdtek, és rájöttek, hogy az 1878-ban a polgárdi Kőszárhegyen egy szilvafa kidöntésekor talált ezüstállványnak köze lehetett-e a Seuso-kincshez. A sokáig tripusnak, azaz háromlábú tartóállványnak gondolt leletről 2002-ben kiderítették, hogy valójában négy lába volt. Mráv Zsolt, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze szerint a quadripus (négyláb) egykor a kincs része lehetett, sőt, a Seuso-kincs mindkét geometrikus kancsója – díszítőmotívumaik egyezése és extrém mérete alapján – azonos balkáni műhelyben és valószínűleg azonos ötvös által készült a polgárdi quadripusszal.
A Mráv Zsolt által említett balkáni műhely lehetett Sirmiumban (Sremska Mitrovica, Szerbia), de Sisciában (Sisak, Horvátország) is. Pannóniában ezen a két római településen működtek pénzverdék, és készítettek magas színvonalú ötvösmunkákat. “Azok az ötvöseljárások, amelyeket a kincs egyes edényein alkalmaztak, éppen a pannóniai késő antik ötvösségre jellemzőek” – írja Tóth Endre a Rubicon 2004/3. számában. A Seuso-kincs darabjainak készítési technikája, valamint a stilisztikai jegyek alapján tehát nagy valószínűséggel állítható, hogy azok valamikor 310 és 380 között készültek Pannonia provincia területén, és az egykori lacus Pelso (a mai Balaton) közelében élt család használhatta azokat.
A rekonstruált polgárdi állvány
Kormányzati támogatás, majd a csapok elzárása
A New York-i tárgyalás évében, 1993-ban a kincs feltételezett lelőhelyéhez, Kőszárhegyhez közeli Szabadbattyánban kezdte meg egy nagy kiterjedésű késő római villagazdaság feltárását Nádorfi Gabriella, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum régésze. A körülbelül 110×120 méter nagyságú, úgynevezett peristyliumos (peristylium: nyitott udvart körülvevő oszlopsor) villa a 3. században épült, és a 4. század utolsó negyedében pusztult el – valószínűleg 374-ben gyújtották fel a barbárok. “Egy szenátori rangú személy villája lehetett” – fogalmazott Nádorfi, de több kutató valószínűsíti, hogy valaha a neve alapján kelta (vagy germán) származású Seuso élhetett itt családjával. Seuso nevét az ún. Seuso-tálon olvashatjuk egy feliraton, amelynek fordítása így hangzik: „Szolgáljon sok századon át, Seuso, ez a készlet, s használják hosszan büszke utódaid is!” (Kőrizs Imre fordítása).
A szabadbattyáni épület rekonstrukciója
374-ben kvád és szarmata harcosok árasztották el Pannóniát, feldúlták a falvakat és a városokat. A barbárok támadása éppen aratás idején érte a tartományt, ezt Ammianus Marcellinus római történetíró is leírja. A Szabadbattyán melletti római kori villagazdaság valószínűleg ebben a támadásban pusztult el. Ezt bizonyítják a villa padlószintjén talált pénzérmék és a villához tartozó raktárépületben (horreum) talált megpörkölődött magvak.
Pannónia egyik legjobban megmaradt római kori épületének feltárását 1998-tól a Kulturális Minisztérium támogatta, de 2006-ban a kormányzat elzárta a pénzcsapot, így az ásatás abbamaradt. Ugyanekkor szüntették meg a Hajdú Éva miniszteri biztos által 1997 óta vezetett Seuso-titkárságot is. 2008-ban Hajdú Éva így fogalmazott a Magyar Múzeumok szakfolyóiratban: “Jelenleg az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a Szabadbattyán környékén feltárt, hatalmas római villagazdaság tulajdonosa lehetett az az ember, akihez a kincsek is tartozhattak.”
Falfestmény töredékek a szabadbattyáni villa feltárásán
Kiállítani nem lehetett, eladni nem lehetett
A kilencvenes évek vége óta a tárgyakat a Christie’s aukciósháznál őrizték, majd 2006 októberében Londonban a Bohnhams aukciósház – csak a potenciális vásárlók és muzeológusok részére nyilvános – kiállításon bemutatta a leletegyüttest, mivel Lord Northampton túl szeretett volna adni a problémás származású leleteken, de nem hogy vevő nem akadt, még a nagy tekintélyű cambridge-i régész, Colin Renfrew is elítélte a tárgyak újbóli bemutatását, mivel szerinte “bármelyik brit múzeum, amely kiállítja a kincseket, vét a Múzeumi Szövetség etikai szabályai ellen. A műkincskereskedő cselekedete nyilvánvalóan vét a köztisztesség ellen – még akkor is, ha sok régész, köztük én is, kihasználja a lehetőséget a kincsek megtekintésére.”
2012. augusztus 1-jén Zelnik István műgyűjtő az Indexnek adott interjúban arról beszélt, hogy megvenné és hazahozná a Seuso-kincset. Több fénykép is napvilágot látott, amelyeken az látszik, hogy Zelnik a Seuso-kincs tárgyait fogja a kezében. Zelnik terve végül nem győzte meg a magyar kormányt arról, hogy érdemes lenne mellé állnia a tárgyak megvásárlásában, de felhívta a figyelmet a tényre, hogy a kincs darabjai elérhetők.
Orbán Viktor miniszterelnök bejelenti a Seuso-kincs egy részének hazatértét
Orbán Viktor miniszterelnök 2014 márciusának végén a Parlamentben bejelentette, hogy 15 millió euróért Magyarország megszerezte a kalandos történetű Seuso-kincs nyolc darabját. Mint később kiderült az esemény egy majd kétéves tárgyalási folyamat végét jelentette Peter Wilson, a Sotheby’s egykori elnökének fiaival. A kincs második, művészetileg értékesebb fele jelenleg is Lord Northampton tulajdonában van. Mivel a kincs egyik fele már Magyarországon van, és úgy tudni Magyarország az egyetlen érdeklődő, komoly esély van arra, hogy belátható időn belül Magyarországra kerül a másik fele is.
A “Seuso-kincs Székesfehérváron” kiállítás 2015. január 15-ig tekinthető meg a Szent István Király Múzeumban
Pallag Zoltán
Szent István Király Múzeum
SZIKM blog 