Marosi Arnold-díjat vehetett át Gelencsér Ferenc, a Szent István Király Múzeum nyugalmazott fotóművésze
Akinek ott lóg a nyakában a fényképezőgép és különlegesnek gondolja a látványt, akkor természetes, hogy lefotózza. Igyekszik olyan képet készíteni, amelyben meg tudja mutatni azt a szépséget, amelyet más esetleg nem vesz észre – fogalmazott interjúnkban Gelencsér Ferenc fotóművész, a Szent István Király Múzeum nyugalmazott munkatársa. Hozzátette: hálás azért, hogy a múzeum dolgozója lehetett. A szakember Fejér megye művészeti örökségének gyarapításáért, fotóművészként végzett több évtizedes értékőrző alkotó munkájáért a Marosi Arnold-díjat vehette át a közelmúltban Vargha Tamás államtitkártól és Molnár Krisztiántól, a Fejér Megyei Közgyűlés elnökétől.
–Korábban szinte évente rendeztek Marosi Arnold emlékkiállítást a Szent István Király Múzeumban. Gondolta volna, hogy egyszer a múzeumalapítóról elnevezett díjat veheti át több évtizedes munkája elismeréseként?
– Ezt a díjat rendszerint tudományos dolgozók kapták. Számos kiállítás rendezésében vettem már részt, de soha nem gondoltam, hogy egyszer átvehetem ezt a díjat. Megtisztelő a számomra.
– 1964-ben, tizenhét évesen kezdte el a munkát fotósként az akkori István Király Múzeumban. Történészekkel, régészekkel, néprajzkutatókkal, művészettörténészekkel dolgozott együtt. A közös munkákhoz meg kellett ismernie a többi szakember tevékenységét is. Hogyan látja most, utólag, könnyű volt ez a feladat?
– Erre nem lehetett készülni. Amikor bekerültem a múzeumba, éreztem, hogy nem lesz egyszerű a dolgom. A műtárgyfotózás ugyanis nem tartozik a fotósok kedvenc témái közé. Úgy érzem, szerencsém volt, mert meg tudtam értetni magam a munkatársakkal és ők is megértettek engem. Hagyták, hogy dolgozzam, mindenkivel sikerült jó kapcsolatot kiépítenem az évek során. Rengeteget tanulhattam tőlük mind szakmailag, mind emberileg. Számos helyen jártam: gyűjtőutakon, kiállításokon vettem részt, híres embereket festőket, szobrászokat kerestem fel, hogy fotót készítsek róluk.
-Volt olyan szakember, akivel sokat dolgozott együtt, akit különösen is megkedvelt?
-Olyan ember vagyok, aki szereti a munkáját, a fotózást, ezért aztán mindenkivel sokat dolgoztam a múzeumban. Senkit sem emelnék ki külön. Hálás szívvel gondolok vissza az egykori munkatársaimra.
-Intézményünk egyik legkedveltebb, leggyakrabban látogatott kiállítóhelye a Nemzeti Emlékhely – Középkori Romkert. Az itt feltárt tárgyi emlékek fotózását, dokumentálását magas színvonalon végezte. Milyen emlékei vannak erről a munkáról?
– A középkori kövek már önmagukban is érdekes látványt nyújtottak, a fényképezésük pedig még több izgalmat jelentett. Sokat dolgoztam együtt Kralovánszky Alánnal a Romkertben. Emlékezetes marad a számomra, amikor az egyik ásatás alkalmával fel kellett másznom egy magas falra, onnan fényképeztem lefelé a gödörbe. Miután elkészültem a munkával, lemásztam és a fal összeomlott. Mindenki szörnyülködött körülöttem, mondták is, milyen nagy szerencsém volt, hogy akkor dőlt le a fal, amikor már nem voltam rajta.
-Bizonyára történt kellemesebb eset is, amelyre vissza tud emlékezni…
– Alánnal szerettünk együtt dolgozni, munka közben mindig beszélgetett velem. Izgalmas volt számomra megszemlélni, amikor feltáráskor kibontott egy-egy követ, sírokat vizsgált meg, s ezeket később fényképen meg is örökítettem. Nagyon szerettem ezt a munkát.
-A múzeumi munkáján kívül nagy érdeklődést tanúsított a város iránt is. Számos fotóján megelevenedik Székesfehérvár életének egy-egy pillanata. Van kedvenc városképe?
-Lefényképeztem Székesfehérvárt még abban az időben, amikor ez a rengeteg sok panelépület nem készült el. Nagy élményt nyújtott a Palotavárosban a Rácváros különleges hangulata. Igyekeztem megörökíteni képeken. Mindig is érdekelt a barokk belváros hangulata, kedvenc témámnak a Fő utca számított a Zichy-ligettől egészen a Piac térig. Fotóztam a templomokat, a különleges épületeket és magát az utcát is. Ha valakinek ott lóg a nyakában a fényképezőgép és érdekli, szépnek gondolja a látvány, akkor természetes, hogy lefotózza. Ha nem látja szépnek, akkor még inkább lefényképezi. Igyekszik olyan fotót készíteni, amelyben meg tudja mutatni azt a szépséget, amelyet más esetleg nem vesz észre.
-Több mint öt évtizedet töltött el a múzeumi fotográfia szolgálatában. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott az évek során?
-Hálás vagyok, hogy a múzeum dolgozója lehettem, óriási szerencse az életemben. Kezdetben nem is gondoltam volna arra, hogy igazán be tudok majd épülni a múzeumi munkába, az itt dolgozó emberek közé, mint ahogy sikerült, s ez nagy öröm a számomra.
-Szűcs Gábor–
