Tematikus tárlatvezetés a Hetedhét Játékmúzeumban
Réber László, a neves grafikusművész a fekete színt tartotta a legszebbnek – amit kicsit furcsállunk, ha eszünkbe jutnak a szívünknek kedves mesék igen színes és fantáziadús Réber-illusztrációi. Ugyanakkor tudjuk, hogy az alkotó egyszerű vonalrajzaival – egy- egy fekete tusvonallal – mi mindent volt képes megmutatni, érzékeltetni! A Vonalba zárt történetek című állandó tárlat kurátora, Gärtner Petra művészettörténész éppen Réber különös vonzalma miatt mélyedt el a fekete szín történetében, és sok érdekességre bukkant. Ezt osztotta meg legutóbb a hallgatósággal A sokoldalú fekete című tematikus tárlatvezetésen, a Hetedhét Játékmúzeumban.
A színekhez gyakorta kapcsolódik jelentés: a fekete a gyász színe, de sokak számára azt az élénkítő italt idézi, amivel a nap indul. A fekete ugyanakkor gyakran a luxus, az elegancia szimbólumaként jelenik meg. De ha a kéményseprőre vagy a fekete macskára gondolunk, a szerencséhez vagy éppen a szerencsétlenséghez – a szélsőséges érzelmekhez is – kötődik ez a szín… Az Ószövetségben a teremtéstörténetben azt olvashatjuk, hogy az első napon megtörténik a sötétség és a fény szétválasztása, mert a sötétségben nincs élet. A fekete tehát afféle alapszín: ezért is érdekes megvizsgálni, miként kezdett el a negatív dolgokhoz tapadni. Az Újszövetségben már az olvasható, hogy Jézus azt hirdeti: „én vagyok a világ világossága”. A tisztaság, a megszenteltség tehát a fehérhez társul, míg a sötétség, azaz a fekete szín a bűnhöz, a sátánhoz kapcsolódik.
Az előadásban arról hallottunk, ez a képzőművészetben is megfogalmazódott: a középkorban három színnek volt különösen erős szimbolikus értéke – a feketének, a fehérnek és a vörösnek. Ez utóbbi a pokolhoz kötődik erősen. Gärtner Petra mindezt Fra Angelico és Hieronymus Bosch képeivel érzékeltette. Ugyanakkor arról is szó esett, hogy a középkori viseletben – az 1300-as években – miért és hogyan válhatott divattá a fekete, először a gazdag polgárok körében, majd az arisztokraták öltözékében is.
Az is kiderült, hogy a fekete-fehér világ térhódítására különösen a könyvnyomtatás hatott. A kézzel írt középkori kódexekre még a többszínűség jellemző – a kódexek lapja nem is fehér, hanem inkább sárga, az ábrázolások pedig színesek voltak. Ezen változtatott Gutenberg jóvoltából a könyvnyomtatás elterjedése az 1450-es évektől. Ezzel párhuzamosan a hasonló nyomdatechnikai logikával született metszetek készítése is igen népszerűvé vált. Mindezt Gärtner Petra az egyik legjelesebb alkotó, Dürer munkájával illusztrálta. A nyomtatott papír már jóval fehérebb volt, mint a kódexek papírja, az erre felvitt fekete festék pedig – a technika fejlődésével – egyre tartósabbnak bizonyult. Ez pedig komolyan befolyásolta a vizuális kultúrát, azt, hogy az alkotók fekete-fehérben is gondolkod(hat)tak. Még Rubens festményei is megjelentek nyomtatott formában, fekete-fehér változatban – mert ez vitte el távolabbi tájakra a képeinek hírét. A fekete-fehér metszeteken képesek voltak érzékeltetni a színeket is. Aztán a fekete a színek közül egyszer csak átlépett a „nemszín” tartományba. Newton tudományos kísérlete is ezt igazolta: a fényt egy prizma segítségével fel tudta bontani – márpedig az így kapott színek között sem fehér, sem fekete szín nincsen… Mindez inspirálóan hatott: a 18–19. században rengeteg színelmélet jelent meg, a festészetben pedig az impresszionista alkotók már eljutottak odáig, hogy feketével mint színnel alig is számoltak. Gauguin kizárólag zölddel és kékkel dolgozott fekete helyett.
S hogy mi az, ami a 20. században ismét megújította, megváltoztatta a fekete-fehérhez való viszonyunkat? A fotó és a film új korszakot hozott! Azt látjuk, hogy egészen a 60- as évekig óriási kultusza van a fekete-fehér képeknek, holott már a II. világháború után képesek voltak színes filmet gyártani.
Az izgalmas kultúrtörténeti bevezető után érkeztünk meg Réber világába. Az alkotó művészetének egyik kulcspontja, hogy vonalban gondolkodott, ezt jelzi a tárlat címe is. Réber karikaturistaként kezdte a pályáját, ebből nő ki a művészete. Már az ötvenes években született karikatúráira is jellemző az ötletesség, humor, rajzi csavar – de a valódi hangjára, stílusára inkább a 60-as és 70-es években talál rá. Ennek a periódusnak jellegzetes darabjai Örkény István egyperces novelláihoz készített illusztrációi. Ezek a rajzok nem valamiféle alárendelt szerepet játszanak, vagy a szöveg anekdotikus alátámasztását szolgálják, hanem tulajdonképpen önálló grafikaként ráfelelnek a szövegre. Örkény és Réber együtt hat: Réber groteszk–ironikus rajzai pontosan illeszkednek ahhoz az örkényi hangvételhez, amely az egypercesekben annyira magával ragadja az olvasót. Az élethez való hozzáállásuk, az egész világlátásuk összeköti a két alkotót, írót és grafikust. Örkény megszabadítja a novellát minden sallangtól, leírástól. Réber is sallangmentesen, néhány vonallal képes egész világot teremteni, sorsokat megmutatni.
Gärtner Petra tárlatvezetésén természetesen külön időt szentelt az életmű talán egyik legizgalmasabb, legfilozofikusabb önálló grafikai sorozatának. A 70-es években Réber László az Élet és Irodalom páratlan oldalára, a glossza-oldalra készített egyedi rajzokat, a legtöbbször cím nélkül. Ezek a fekete-fehér rajzok hihetetlen erővel hatnak. Eszköztelenül fogalmaznak meg filozofikus mélységű gondolatokat: életről és halálról, az emberről és társadalomban betöltött szerepéről, közérzetéről. Rébernek nincs szüksége másra, mint biztos kézre, tusra vagy ceruzára: a fehér papíron futó fekete vonalak elmondanak mindent. Íme, a fekete sokszínűsége Réber László művészetében!
–Gábor Gina –
SZIKM blog 