ÚJ MAGYARHANGOK: A 2012. augusztusában indult eseménysorozatot azért kezdtük el szervezni, hogy a figyelmet újra Székesfehérvár gazdag kortárs képzőművészeti gyűjteményére irányítsuk. Az évad során vendégeink voltak: Krusovszky Dénes, Babiczky Tibor, Áfra János, Nemes Z. Márió, Csobánka Zsuzsa, Tinkó Máté, Gellén-Miklós Gábor, Nagy Koppány Zsolt, Magyari Andrea, Tóth Kinga, kabai lóránt, Barlog Károly, Sirokai Mátyás, Dunajcsik Mátyás. A Képtár egyes képeihez íródott szövegekből készült limitált példányszámú művészkönyv (tervező: Varga Gábor Farkas) a 2013-as könyvhétre jelent meg. Blogunkon most újra hozzáférhetővé válnak az eredeti szövegek, valamint a könyvben megjelent rövidített, szerkesztett írások teljes változatát is közöljük, hetente egyszer. Ezúttal Nagy Koppány Zsolt novelláját olvashatjuk, amelyet Kelecsényi Csilla festménye ihletett.
Kelecsényi Csilla: Angol füzet, 1986
NAGY KOPPÁNY ZSOLT
DÁVID PÉNZT KERES
Dávid a tanítványom, angolra oktatom, ügyes fiú, messze kiemelkedik az országos „nem tudok nyelveket és utálom is őket”-átlagból. A neve jellemzően kilencvenes évekbeli divatnév (akkor született ugyanis), de egyéb baj nincs vele.
Kisfiú még, bár van vagy tizennégy, szomorú kor ez, anyu csomagolja még a tízórait, ő írja a napi programot, tán még a csajozásban is besegít, és hogy teljes legyen az alázás, angolórán is egyfolytában fontoskodik. (Igazából azt lesi, hogy nem fűvel vagy csúnya szavakkal traktálom-e a gyermeket.)
Mikor kimegy kicsit, persze megtanítom Dávidnak a pinát meg a közösülés minden fondorlatos angol nyelvű megfelelőjét, amelyet pattanásos tanítványom lihegő vihogással és fészkelődéssel honorál. Osztom az észt, felsőbbrendűnek érzem magam, összefüggésekre világítok rá, szóvicceket és sikamlós célzásokat eresztek meg, szóval aljas és galád módon csillogok és felvágok egy tizennégy éves kölyök előtt, amiért szerintem a pokolban külön húszévi rotyogás lesz a részem, és közben Dávid-korú kamaszok első hátborzongató kalandját kell hallgatnom a cigarettával vagy az első korty sörrel, amitől „Reggelig hánytam, bazmeg!”
Dávid is mesél, bárgyú dolgokat, ám amikor a mama bejön, elhallgat, átváltunk angolra, könnyedén megy, mint mondtam, ügyes gyerek, nincs is szüksége ezekre az órákra, de mivel a mama azt hiszi, hogy van, és ezért hajlandó kifizetni a (fekete)piaci árat, hülye lennék a tudomására hozni. Így óra végén mindig azt mondom, hogy még egy kis szintentartásra szükség van, jutalmul jövő héten is kapok egy ötezrest azért, amiért meghallgatom Dávid első fűszívási élményének hiteles történetét.
A múlt héten esett meg először, hogy anyuka nem volt otthon, sürgős dolga akadt; biztosan nehéz szívvel hagyott magunkra minket, szelleme a szobában lebegett, Dávidnak a lelkére kötötte, hogy tanuljunk, satöbbi, satöbbi, „Fiacskám, itt van ez a tízezres, fizess a tanár úrnak óra végén ügyesen egy ötöst belőle, tedd el jól, vigyázz rá!” Fesztelen hangulatú óra volt, Dávidunk épphogy meg nem tömött nekem egy hasisos pipát, tanultunk is egy kicsit, mert a mama bármelyik pillanatban jöhetett, ezt tudtuk mindketten.
És elérkezett az óra vége, kimentünk az előszobába, és mondá Dávid, hogy akkor ő kifizet, tízezrese van, tudok-e visszaadni. Mondom, igaz, hogy kurva gazdag vagyok, tékápé egy princ álruhában, de éppenséggel nem szokok ötezer készpénzt magamnál hordani, mert ilyen vagyok, utálom fitogtatni a vagyont, egyszóval, nem tudok visszaadni. „Sebaj, mondja, odaadom a tízezrest, majd jövő héten letanítod.”
Bár nem vagyok híve az előre kifizetett munkának, mely után büdös maga a konkrét munka, ezennel belementem, mert már elegem volt a kamaszos élményekből, gondoltam, megiszom egy sört egy rendes férfibaráttal, és beszélgetünk a nőkről, ahogy az szokás. Szóval Dávid benyúlt a pénztárcájába, hogy ideadja a tízezrest, de az nem volt ott. Rémülten letette a bukszát az asztal sarkára, amely mellett álldogáltam, és berohant a szobájába megkeresni a pénzt, mert hátha otthagyta. A falat néztem, a bukszára nem is pillantottam, nehogy. Közben hallom a gyermek hangját, ahogy azt motyogja: „Jaj, anyám megöl”. Kétségbeesett arccal kirohan a szobájából, meglátja a pénztárcát, meg engem mellette, gyanú suhan át az arcán, de elhessegeti, és a nappalit kezdi feltúrni, hátha ott a pénz, ott tartottuk az órát ugyanis. Két feltúrás között kirohan, immár komoly gyanakvással a képén, és zsebre vágja a bukszát. „Jézusom!”, gondolom én, „Szűzmária, gondolja ő, bár sosem barátkoztam volna a tanárral, most anya letépi a fejemet!” Azt se tudom, mit mondjak, erre persze megszólalok: „Hagyd csak, majd jövő héten kifizetitek (az utólag kifizetett munkát imádom, a melókeserv már elszállt, a zsé viszont frissen és üdén melengeti a zsebet), ne keresd, mennem kell!”
„Aha, látom a gyermek arcán, és tudom, hogy hiba volt ezt mondanom, szóval az imént kivette a pénzt, és most minél előbb le akar lépni!” „Ne, várj csak, mondja, mindjárt megkerül”, teszi hozzá sokat sejtetően nézve, a fenébe, gondolom, ”Segítek keresni!”, ajánlom fel, hátamon folyik a víz. Nem sok meggyőződéssel turkálok, de látom Dávidon, hogy félni kezd, nehogy most a szép nippeket is ellopjam a vitrinből, mert ölt már kevesebbért is embert az anyja, abbahagyom a turkálást, állok, Dávid fel-alá rohangál, többször is rémülten kipakolja a bukszáját, közben rám néz, hol könyörgően, hogy ugyan adjam már vissza, nem mondja meg anyucinak, hol meg fenyegetően, hogy adjam már vissza, mert különben megmondja anyucinak.
Azt sem tudom, mit csináljak, a helyzet már leírhatatlanul kínos, amikor végre felfedezi a pénzt a szekrény sarkán, ahova bárgyún letette, miután az anyja odaadta. Lelkesen jön felém, szemében a megbocsátás és bocsánatkérés, legszívesebben lenyomnám a torkán, és utána szétrúgnám a tökét, de ehelyett persze nem tudok visszaadni, megkapom mind a tízet, jövő héten mehetek megint – de legalább nem lesz gond a fizetéssel.
_ _ _
Nagy Koppány Zsolt
Nagy Koppány Zsolt (1978, Marosvásárhely)
SZIKM blog 